- SPOILERMENTES -

James Cameron sistergő kapufát lőtt. Nem szeretek más tollával ékeskedni, így gyorsan elárulom, hogy eme jelző a páromtól származik, aki a filmet ugyan még nem látta, de rövid beszámolóm alapján ezt szűrte le. Nem is fogalmazhatta meg volna szebben.

Bár a háttérben olyan monumentális vállalkozás állt össze, amely az elmúlt évtizedben jó pár filmesnek okozott munkát, fejtőrést és sok-sok ősz hajszálat, az az úttörő project, amely nem csak céljában, de költségvetésében is formabontó volt és amit olyan demagógiával vádolható kijelentések kísértek, melyek megváltozott játékszabályokról, egy új forradalom eljöveteléről regéltek, szóval ez a gigászi kockázatot vállaló, mégis szemtelenül magabiztos vállalkozás ott bukott el, ahol már nem lett volna szabad: a történeten.

A filmnek azon elemén, amely - ha hihetünk Cameronnak - már akkor létezett, amikor még egyetlen pixelt sem rajzoltak meg, mikor még egyetlen vázlatot sem skicceltek fel, mikor még egyetlen centet sem különítettek el a filmre. Igazság szerint nem az a bajom az AVATAR cselekményével, hogy banális, hogy patetikus, hogy kiszámítható vagy hogy szegről-végről rokonságban áll vagy fél tucat klasszikussal (meg olyan szellemi termékekkel, melyekről a kutya sem hallott, csak most hirtelenjében előkerültek - vagy anyagi okokból vagy egyszerűen csak mementónak), hanem az, hogy olyan biztonsági játékot űz, amelyre akár rá is lehetne sütni a gyávaság bélyegét.

Nehéz úgy együtt érezni, együtt lélegezni egy olyan világgal, amelynek valamennyi figurája bábuként lóg egy olyan bábjátékos ujjain, aki minden energiáját a díszletek felépítésébe és a bábok megfaragásába ölte, hogy aztán olyan darabot játszasson el velük, mellyel mindenkinek tetszeleghet, hisz szinte kizárólag olyan panelekből dolgozik, melyek korábban már számtalan alkalommal bizonyítottak. És ha belegondolok abba, hogy egy olyan produkció nyilatkozik a természet megóvásáról, melyben túlnyomórészt mesterséges elemek dolgoznak...

Viszont ha megpróbálok lejönni a földre abból az álomvilágból, amely mozivarázslatból és celluloidcsillámból épül fel, és tényleges valójukban, azaz üzleti vállalkozásként tekintek a filmiparra, akkor el kell ismernem, hogy Cameron - világ ura titulus ide vagy oda - nem tehetett mást: biztosra kellett mennie, hisz ha az AVATAR anyagi szempontból elbukik, akkor ezzel a valóban forradalmi filmkészítés is pofára eshet. Ez a film túl nagyívű, túl drága és túlságosan jelentős ahhoz, hogy a bukása felett csak úgy szemet lehessen húnyni. Itt már nem Zemeckis vacakol a halott szemű színészmásolataival, nem is a Pixar csinosítgatja karikírozott figuráit. Ez itt a következő lépcsőfok, s hogy minél többen fellépjenek rá, a filmnek arra kell törekednie, hogy lehetőleg mindenkit megszólítson: az univerzális románcra éhező nőket, a katonásdit felvevő srácokat, a drámára és a nagybetűs Üzenetre fogékony intellektueleket (itt jönnek képbe a díjak, jelölések) és a látványra, kalandra, "pure escapism"-re szomjazó tömegeket. Szóval a film harsányan beszél és sokakhoz szól, de miközben nagy mellszélességgel szavalja a közhelyeit, politikailag korrekt humbugjait, mellettem szépen, módszeresen elmegy.

Pedig az első felében varázslatos volt a harmónia. Az első trailerek okozta felzördülés percek alatt szétbombázódik - a film látványvilága olyan elképesztően csodálatos, hogy most képzeljetek ide három bekezdésnyi nyálverést arról, hogy mennyire él, mennyire valós, mennyire ott van a kibaszott szeren. És nem csak a környezet, de lakói is működnek, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy észre sem vettük, de hazafelé menet nézőtársammal nem arról diskuráltunk, hogy Jake Sully avatárját vagy Neytirit ilyen meg olyan jól életre keltették, hanem arról, hogy milyen jól játszottak. És az egy dolog, hogy a világ él, de minden csodája ellenére teljesen konzekvens: mintha egy olyan életképes flórát is faunát láttam volna természetes közegében, melyben minden szereplőnek, minden növénynek és állatnak megvan a helye és szerepe.

A sztoriba csepegtetett misztérium talán a cselekmény legmerészebb eleme, és néhol tényleg klóg a lóláb (a Pandorát mozgató erők megalkotását nem tudom nem összekötni valami tudatmódosító szer fogyasztásával), ám a lakók közötti kapcsolatteremtés nem csupán fappáns, de újszerű és izgalmas is (mivel a trailerek erről nem regélnek, így én sem kívánom leleplezni azt).

És természetesen Cameron akkor van igazán elemében, ha nem épít, hanem végre rombolhat: a film utolsó harmadában összecsapnak az elemek - a Pandora kizsákmányolására érkező emberek (az olyan durván gonoszra karcolt Quaritch ezredes vezetésével, hogy a figurát nem lehet nem szeretve gyűlölni) és a túlélésért küzdő őslakók. A rendező el is játszik a nukleáris erejű petárdáival, a gond csupán az, hogy az érzelmi kötődés elhalványulásának köszönhetően az izgalmak is csupán homályos rezdülések formájában jelentkeznek, a csatát eldöntő húzás pedig annyira sánta, hogy James Horner fanfárjai sem tudják megmenteni.

Igazából csak rajtad áll, hogy mit fogadsz be, mit nézel el és mibe kapaszkodsz görcsösen. Esetleg olyan apró momentumokba, mint a slaggal kimosott avatar-konténer vagy a végső nagy összecsapás előtti hegyi beszédre. Ha az utóbbi jobban fekszik, akkor az AVATAR életed egyik legnagyszerűbb élménye lehet. De így vagy úgy, ügyelj arra, hogy a választott vászon óriási legyen.

Tudom, ez volt a teszt. Maga Cameron kotyogta el: az AVATAR-ral szondáztatja meg ezt az újfajta filmkészítést, és ha a recept eladható, akkor jöhet az igazi kihívás. Mondjuk egy bérgyilkos kiborglány története.