A Moon egy ügyes film. Látszólag sci-fi, de valójában az amerikai nagyvállalatok Michael Moore-t megszégyenítően manipulatív anti-propagandafilmje. Duncan Jones pedig minden bizonnyal ügyes fazon, hisz képes fátyol-vékonyra koptatott filozófiáját úgy beágyazni a science-fiction közhelyek megszálkásodott szövetébe, hogy a mélyen tisztelt publikum még szereti is a végeredményt. No nem mintha komoly erőfeszítések sora látszana a Moonon. Egyik oldalról van a kezünkben egy film, jobban mondva egy ötlet, melyet annak szerzője akár kiskamaszként is megálmodhatott volt anno egy bizarr beckenham-i teadélután során a papa (David Bowie) egyik nyűgösebb lemezét hallgatva, ami pedig a körítést illeti, a flegmaság minden téren érezhető. Mansell soundtrackje elejétől végéig nívós anyag, tehetséges kezek és fülek munkája, mégis hol déjá vu-t okoz, hol pedig eltűnik, de nem az atmoszféra javára, hanem azzal együtt.

A Moon-t végül egyedül Jones, a rendező menti meg (Jones, az író pedig öli óraszám), hiába fut filmje kliséből klisébe, Jones mégis képes arra, amiről általában még a nála tehetségesebb elsőfilmesek is csak álmodnak, a végeredmény ugyanis tökéletesen koherens. Azt írtam, az ötlet mögött gyermeki megfontolatlanság és még gyermekibb értékítéletek húzódnak. Ezzel ellentétben a kész forgatókönyv felépítettsége hidegfejű, megfontolt íróról árulkodik, ami pedig végképp zavarba ejtő, hogy ez a méretes ellentmondás a vásznon tökéletesen konstans színvonalú egészet alkot. Egy percig sem kérdőjelezzük meg a fordulatok létjogosultságát, vagy az emberi drámát mely a szemeink előtt zajlik csak éppen a bólogatás közepette előbb utóbb rájövünk, hogy hiába logikus minden, a hatás nem csak várat magára, de el is marad. Ennek oka, hogy mindent láttál már, amivel a Moon szolgál, csak épp markánsabb formában.

A feszültség hiányának több oka is van. Egyrészt Duncan Jones filmjében nem merül fel a szükség, mint kifejezés. Ebben az univerzumban ha valami kell, akkor van, kivéve a gonoszt ami kéne, de nincs. Illetve van, a „gonosz” nagyvállalat amely minden humanitást mellőzve kihasználja az embert, mint annak a rendje és módja, viszont valódi fenyegetettség nem jelenik meg a vásznon. Persze Sam Rockwell, aki tulajdonképpen a film egyetlen szereplője, brillírozhat duplázott, mi több triplázott szerepében, de az ő karakteréhez, illetve karaktereihez sem kerülünk közel. Mindemellett olyan érzésünk támadhat, hogy Jones erősen a szeme sarkából tekint az Alien illetve a Sunshine skáláján mozgó klausztrofób szkafanderes horrorokra, a Moon ugyanis minden lehetséges eszközt megkerül amely klausztrofóbbá vagy horrorrá tehetné. Végeredményképp így csak egy szkafander marad, és egy film amely csak azért fürdőzhet a cápaugrás sikerének kétes dicsőségében, mert saját műfajának közhelyeit megkerülve is közhelyes tudott maradni.

Ellenvélemény:
aeon flux