Ó, az irónia! 2006 környékén Paul Weitz az American Dreamz premierje után csüggedten hallgatta testvérét, aki arról magyarázott, hogy a vámpírláz végleg kihalt, és Paulnak nem lesz lehetősége régóta dédelgetett vérszívós terveinek megrendezésére. Három év telt el, és egy hónapon belül a testvérpár mindkét tagja új filmmel jelentkezett, ismerős témában: Paul épp a The Vampire's Assistant buktáját heveri ki, míg Chris a New Moon box office hadjáratainak első lépéseit figyeli.

Na nem mintha neki mindig sikere lett volna a pénztáraknál, hiszen a The Golden Compass nem csak a kritikusoknál, de az amerikai bevételeket tekintve is csúnyát hasalt, mindössze 70 milliót hozva a 180 milliós gyártási költségből. Weitznak szerencséje volt: a bukás ellenére is nehézségek nélkül sikerült megszereznie a biztos box office-szörnyeteget jelentő New Moon rendezői székét, a kritikusokat pedig azzal intette hallgatásra, hogy a stúdiót hangosan kritizálva hirdette, a filmvásznakra került verzió valóban rossz, hiszen nem hagyták, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Jelentem, a jóvátétel elmaradt: a New Moont látva nem tudok helytálló kifogást elképzelni.

Ó, az irónia! 2006 környékén Paul Weitz az American Dreamz premierje után csüggedten hallgatta testvérét, aki arról magyarázott, hogy a vámpírláz végleg kihalt, és Paulnak nem lesz lehetősége régóta dédelgetett vérszívós terveinek megrendezésére. Három év telt el, és egy hónapon belül a testvérpár mindkét tagja új filmmel jelentkezett, ismerős témában: Paul épp a The Vampire's Assistant buktáját heveri ki, míg Chris a New Moon box office hadjáratainak első lépéseit figyeli.

Na nem mintha neki mindig sikere lett volna a pénztáraknál, hiszen a The Golden Compass nem csak a kritikusoknál, de az amerikai bevételeket tekintve is csúnyát hasalt, mindössze 70 milliót hozva a 180 milliós gyártási költségből. Weitznak szerencséje volt: a bukás ellenére is nehézségek nélkül sikerült megszereznie a biztos box office-szörnyeteget jelentő New Moon rendezői székét, a kritikusokat pedig azzal intette hallgatásra, hogy a stúdiót hangosan kritizálva hirdette, a filmvásznakra került verzió valóban rossz, hiszen nem hagyták, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Jelentem, a jóvátétel elmaradt: a New Moont látva nem tudok helytálló kifogást elképzelni.

A Twilight bemutatása óta eltelt egy év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a klasszikus öt lépéses gyászmodell elejétől a végéig jussunk: már nem divat a regények népszerűségét kutatni, vagy amiatt dühöngeni - a férfiak elfogadták, hogy még néhány évig együtt kell élniük ezzel a járvánnyal, a nők pedig már végképp nem tudják elfogadni, hogy Edward nem jön el értük fehér lovon. Ez a beletörődés érezhető a filmeseknél is, hiszen míg a Twilightnál a szörnyű dramaturgiai hibák és alulírt karakterek ellenére is látható volt a törekvés egy nézhető, sőt, helyenként élvezhető adaptáció elkészítésére, addig a második résznél már nyoma sincs ennek: a New Moon semmiben sem különbözik, egy straight-to-dvd b-mozitól, (gyakori Asylum beütésekkel).

A sztori szerint Edward a lány megóvása érdekében elhagyja Bellát, kellő teret engedve az agysejtjeit időközben szteroidokra cserélő Jacobnak, hogy rányomuljon a teljes emová változott lányra, megteremtve minden idők egyik legröhejesebb szerelmi háromszögét, melyet időnként teljesen random bűnrossz akciójelenetek szakítanak meg. Mivel a könyveket nem olvastam, így nem tudom, hogy Stephenie Meyer vagy a forgatókönyvíró Melissa Rosenberg dobta-e ki az ablakon az összefüggő cselekmény ötletét, de a New Moon forgatkónyve nem egyszerűen tele van plot holeokkal és jó esetben banális, gyakran inkább bicskanyitogató dialógokkal - a film egésze olyan, mintha valaki fejébe vette volna, hogy megcsinálja az első igazi Warhammer filmet, a káosz definíciójára építve.

Itt már az egymást követő jelenetek sem kapcsolódnak egymáshoz, konfliktusok keletkeznek a nagy büdös semmi körül, vagy tűnnek el nyomtalanul, a dramaturgia pedig helyenként olyan eszközökhöz folyamodik, amiktől nem csak az Adaptation Charlie Kaufmanjának, de minden valamirevaló forgatókönyvírónak felállna a hátán a szőr. A pofátlanul funkciótlan és a normális karakterírást leplezni próbáló hosszas belső monológok már az első részben is szemet szúrtak, de itt még mélyebb szintre süllyednek (a helyzeten nem segít az sem, mikor levélnek álcázzák őket, hiszen az első pillanattól tudjuk, hogy címzett nincs, így annyit érnek el, hogy megmarad az idegesítő narrálás, de ráadásul Bellát még az eddiginél is hülyébbnek nézi az ember), az igazi katasztrófa azonban az, mikor a hatodik percben rájönnek, hogy talán a közönség nem fogadná jó szemmel Robert Pattinson korai távozását, úgyhogy Edward teljesen megmagyarázhatatlan módon ugrál be időnként a képbe útmutató szellemként, de ennek oka vagy gyakorlati funkciója enyhén szólva homályos - semmi mást nem csinál, mint olyan szerencsesüti igazságokat puffogtat, amiket Bellának körülbelül 20-as iqval is ki kellene találnia.

Persze a filmet elnézve lehet, hogy mégis szükség van ezekre a segítségekre: már az első részben is felmerült bennem, hogy Edward gondolatolvasó képessége hibátlanul működik, csak Bella feje tényleg teljesen üres, de a második filmben ez újra és újra bebizonyosodott. Nem merem hülye picsának bélyegezni, mert ezzel sok olyan nőt sértenék meg, akikre korábban már használtam ezt a kifejezést: a lényeg, hogy Bella sötét. Nagyon. A helyzetet tovább fokozza, hogy érzelmi intelligenciája is alulról súrolja a nullát, erre pedig nehéz szerelmi háromszöget építeni. Illetve nehéz lenne, ha a másik két félnek koherens karaktert írnánk, de "szerencsére" erről szó sincs: kedvenc vámpírunkat sohasem az eszéért szerették a fangirlök (tipp: nem is a hajáért), de Jacobra is rossz hatással volt a konditerem: a három szereplő Csehov legszebb pillanatait idézve beszélget el két órán keresztül egymás mellett a nagy semmiről, amit néha megszakítanak egy kis zenés smárolással, hogy olyan érzete legyen a dolognak, mintha ők itt most romantikusat mondanának (segítek: nem így van).

A rajongók persze nem panaszkodhatnak, hiszen az agyonpumpált Jacob képében duplájára nőtt a nyálcsorgató-faktor: Taylor Lautnert sokáig le akarták cserélni a második részre egy izmosabb színészre, de szerencséjére a modern tömegnövelők pillanatok alatt felrakták rá azt a szükséges 15-20 kilót. Nagy kár, hogy ennek ellenére nem maradtak az eredeti tervnél, mert ha izmosabb színészt nem is, de legalább egy színészt így is szívesen láttam volna a helyén. Bellával közös jelenetei minden ízükben egy gyengébb pornófilm 1-2 perces felvezetőjét idézték: adott egy srác, akinek színészi eszköztára kimerül abban, hogy a képernyőn töltött idejének 95%-ában félmeztelen, és egy lány, akinek háromféle érzelemkifejezési technikája van: ribancos pislogás, ribancos szájnyalogatás és ribancos szájharapdálás. Képzeljétek el mindezt rosszul megírt, vámpírokról és vérfarkasokról szóló összefüggéstelen dialógusokkal úgy, hogy ugyanezt ismétlik egy órán keresztül. Igen, ennyire fájdalmas.

Az akciók sem jelentenek vigaszt az Y kromoszómás nézőknek, és nem csak azért, mert összesen jó, ha három percet kitesznek a játékidőből. A CG egy picit fejlődött az első részhez képest, de így is csak gagyiként jellemezhető (főleg kevesebb, mint egy hónappal az Avatar előtt), de a fő gond az, hogy a sikertelenül hatásvadászkodó rendezés és a vérfarkasos összecsapásoknál teljesen érthetetlen módon a Greengrass-féle kézikamerát majmoló, iszonyúan fantáziátlan operatőri munka, és az epilepsziás rohamot szimuláló képi effektek látványt és feszültséget egyszerre ölnek ki a harcokból, a vágás pedig az egész filmben olyan, mintha egy randomizer algoritmussal, vagy egy Aphex Twin dalhoz időzítve csinálták volna.

Nem ejtettem még szót a Michael Sheen és Dakota Fanning által képviselt új über-vámpírklánról, a Volturikról, de ez nem véletlen: ennyit érdemeltek, sem fennköltséget, sem fenyegetést nem sugárzott a vámpír rendőrség - még Dakota vicces fizimiskája volt a legérdekesebb, amit az ő szálukon látni lehetett.

Nehéz szívvel írom ezt a kritikát, hisz recenzőrként a Twilight sorozatot fikázni legalább olyan elcsépelt dolog, mint fiatal lányként imádni azt, de muszáj hangot adnom haragomnak, hiszen az igazán fájó dolog nem a bődületesen rossz színészi játék, a cselekmény mondvacsináltsága, a dialógusok és karakterek elnagyoltsága, vagy a formai problémák (gyenge fényképezés, rossz vágás, egyenetlen és egészen szar rendezés) szembetűnősége, hiszen ezek már az első részben is jelen voltak, ha nem is ekkora mértékben. Az igazi gond az, hogy a New Moon legalább olyan rideg, mint egy jobbfajta vámpír: a Twilightban jelen lévő túlfűtött érzelmek gyökeresen vesztek ki belőle az alkotói igyekezettel együtt - a Let the Right One In ehhez képest egy szívmelengető film. Habár, jobban belegondolva: lehet, hogy nekem is csak Edward hiányzott.