Csöppnyi ráérő időmben elméláztam azon, hogy vajon egy olyan alkotás, mint a GAMER mégis milyen távlatokban gondolkodhat. Milyen hozzáállással célszerű egy effélét végigszenvedni végignézni? A high-koncept poénját, jószerivel már a tagline lelövi, miszerint a jövőben rettenetesen túlfejlődik a virtuális valóság, így a szórakoztatóipar is egy új szintre emelkedik. A játékosok alteregói 0-ák és 1-esek halmaza helyett hús-vér emberek, akik az irányító kénye és képessége szerint marionett-bábuként lőnek, bújnak, futnak, küzdenek és fröccsennek darabokra. Az egész bolygó szeme láttára. Premier plánban.

Csöppnyi ráérő időmben elméláztam azon, hogy vajon egy olyan alkotás, mint a GAMER mégis milyen távlatokban gondolkodhat. Milyen hozzáállással célszerű egy effélét végigszenvedni végignézni? A high-koncept poénját, jószerivel már a tagline lelövi, miszerint a jövőben rettenetesen túlfejlődik a virtuális valóság, így a szórakoztatóipar is egy új szintre emelkedik. A játékosok alteregói 0-ák és 1-esek halmaza helyett hús-vér emberek, akik az irányító kénye és képessége szerint marionett-bábuként lőnek, bújnak, futnak, küzdenek és fröccsennek darabokra. Az egész bolygó szeme láttára. Premier plánban. Ebből az uszkve 2-3 mondatból lehetne egy jóindulatúan gyermeteg, huszadrangú akciófilmet forgatni, ahol nem vesződnek olyanokkal, mint forgatókönyvnek csúfolt papírköteg, jellemfejlődés vagy éppen didaktikus konklúzió. Egy efféle koncepció meglepően tág célközönséget ölel fel, az audiencia rétegei közötti különbség pedig csupán abból adódik, hogy a leendő élmény érdekében bizonyos részük leadja a szürkeállományát a mozi ruhatárában, a többi pedig nem, mert minek.

Mivel szokásomhoz híven ismét sikerült kimerítenem az „időben érkezés” fogalmát, így a megtekintés előtti ruhatáras fejezetre már nem maradt időm: agyam érzékelő- és értékelő funkcióit kényszerűségből a farzsebembe tuszkoltam, egyúttal reménykedtem, hogy nem fog fájni. Félreértés ne essék, nem a komplett műfajra adom rá ezzel a szégyenálarcot, hiszen született már sokkolóan intelligens remekmű a nagybetűs VALÓSÁG idézőjelek közé passzírozásával (THE MATRIX), de a rendezők eddigi pályafutásának ismeretében színvonalra még csak esély sem volt. Debütáló remekművük, a CRANK nem több egy ötletfüzérnél, melynek pofátlanul bunkó elemeit egy rajzlap-egyszerűségű bosszúmozira akasztották, de a nevezett alkotás legalább egy szemhunyásnyit sem vette magát komolyan. A maga módján mindez működött, de ettől még Chev ámokfutása a „jó film” állandósult szókapcsolatával természetesen köszönőviszonyban sincs. A nézhetetlen folytatás már élből abszurditással nyitott, amiből azt gyanítom, hogy a büdzsé jelentős részét a stáb masszív tudatmódosítása emészthette fel. Ha feltétezésem helytálló, a GAMER nagyjából a forgatási szünetekben keletkezhetett, amikor is az ötletgazdák annyira túlpörgették magukat, hogy nem győzték papírra vetni a jobbnál jobb és „hűvösebbnél" "hűvösebb” ötleteiket. Ez még talán rendben lenne, de kedvenc alkotópárosunk kijózanodva/kitisztulva is hasonlóan „hűvösnek” vélte ezen a gondolatmorzsákat, ezért az elborulások közti szüneteket a mozi 100 évének legolcsóbb kliséivel pumpálta tele. A függöny mögött kuksoló személy a tömegmanipuláció révén világuralomra tör. Hm. A nézőt azonban hiába üti arcon az eredetiség ily mérvű hiánya, én már arra sem vagyok hajlandó, hogy fáradtan legyintsek egyet. A jelenetek epizódokra szakadoznak, a köztük feszülő kohézió a nullához tendál, így gyakorlatilag minden és mindenki a totális érdektelenségbe fullad. De még csak nem is kár érte/tük.

Ha elfelejtenek épkézláb forgatókönyvet írni, akkor durván két faktor adódik, ami visszahúzhatja a filmet a teljes nézhetetlenségtől. Az egyik ilyen az akciójelenetek hibátlan koreográfiája és/vagy explicit volta, a másik pedig egy jól eltalált szereplő szuggesztív jelenléte és/vagy éppen domborulatai. Lássuk, mit pipálhatunk. Az alacsony költségvetésből alig futotta néhány színes-szagos díszletre, a játékidő 2/3-át pedig pénzhiány a disztópikus atmoszféra, illetve a távolságtartás hangsúlyozása miatt színtelenre szűrték. A fájdalmasan rövid akciójeleneteket szó szerint kiheréli az össze/vissza/rángó/forgó kamera és a másodpercenként felvillanó 3,2 vágókép. A vérengzés pedig ily módon magára maradt. Mióta léteznek videojátékok, azóta az a bizonyos halál is ott toporzékol minden egyes háztartásban, ez nem újdonság. Igen ám, de ha ezek nincsenek érzelmi köntösbe bújtatva, a roppant „hűvösnek” hitt fejlövések és csonkolások pontosan annyira hatják meg az egyszeri nézőt, mint az erőszakosabbnak titulált videojátékok. Vagy mint ez a mostani írás. Segítek: egyáltalán NEM. A bravúros szökés kivitelezése meg a legszánalmasabb dolog, amit idén láttam. Bár nincsenek illúzióim: a kémia racionalitását kezdettől fogva figyelmen kívül hagyják az okosabb emberek. Akik szerint mindenből lehet kábítószert, robbanószert vagy éppen napalmot csinálni. Végtére is, nekünk is ezt tanították az egyetemen. Ja, nem.

Állítólag Gerard Butler jó pasi. Bizonyára így is van, én csupán csak annyit tudok, hogy Leonidászként kellő karizmával szeletelte miszlikbe a perzsákat. Akkor és ott úgy volt „hűvös”, hogy ezt élő ember nem merte volna a szemére vetni, különben mehetett volna a falba téglának. Itt és most azonban nagyon messze vagyunk mindettől: fájdalmas és fájdalmasan egysíkú arckifejezéssel szomorkodja végig a filmet, hiszen ártatlanul ítélték el, és neki, mint minden rendes, családos embernek, nagyon, de tényleg NAGYON hiányzik a felesége és a gyermeke, akik egyúttal az Achilles-inát is jelentik. Ezen tényt a gonosz Dexter Morgan galádul ki is használja. Kedvenc sorozatgyilkosunk ezúttal huszadrangú színészként (Michael C. Hall álnéven) jobb híján csak lejáratja magát. Tényleg ennyire kellett az a pénz? De pacsi a kockákért, mert egy olyan hasfalért sokat kell ám szenvedni. Van még néhány szereplő, akik feleslegesen belelógnak néhány jelenetbe, de őket tokkal-vonóval és ellenállási mozgalommal együtt olyan gyorsan leradírozzák az élők névsoráról, hogy még azon sem gondolkodhattam el igazán, miért hiszi magát minden fekete szövegláda színésznek. Húzzanak csak vissza mikrofont szorongatni. Pontosan az ilyen önjelölt arcoskodások miatt haldoklik ma a hajdan oly tanulságosnak hitt szubkultúra.

Mindent összevetve az emlegetett mozgókép lényegi mozzanataiba kíméletlenül beleragad az érdektelenség, a rendezők korlátolt ötletrohamának öncélú exhibicionizmusa pedig azt a kevés jót is kiöli a GAMER-ből, amivé válhatna. Sőt. Pedig az elvárások nem karcolták a szoba mennyezetét, és ahhoz a híres guilty pleasure-höz is csak néhány hozzávaló szükséges. Ezek tételesen: 1 darab kigyúrt, karizmatikus főszereplő, 1 darab szúrós tekintet, 42 darab ágyú a legkülönfélébb típusokból, percenként ellőhető 1430 darab lőszer és 23 darab kőkemény egysoros, valamint ellenség. Sok ellenség. Nagyon sok ellenség. Nagyon-nagyon-nagyon... Egyszerű, nem?