Nos, ez a helyzet. Profi bérgyilkos vagy, egy egész éjszakád van arra, hogy megölj öt embert egy 17 milliós városban. Mit teszel? Veszel egy térképet $1.99-ért és bérelsz autót óránként 10 dollárért? Nem. Fogsz egy taxit. Mint említettem, profi bérgyilkos vagy, de a sofőr az első áldozatnál rájön, hogy miben sántikálsz (a páciens kiesik az ablakon és pont a várakozó taxi tetején köt ki). Kénytelen vagy rengeteg időt elpazarolni arra, hogy szimultán fenyegeted és győzködöd a sofőrt, aki amúgy egy nagyon becsületes és szimpatikus férfiú, viszont egyetlen alkalommal sem próbálkozik a szökéssel (tipp: ugorj ki a kocsiból a pirosnál), pedig vagy 125 esélye lenne rá.

Bocsánat, ezt a kijelentést revidiálom: a korházban egyszer megpróbálkozik a szökéssel, de a biztonságiak értesítése helyett inkább a sötét sikátorba való menekülést választja. Annyi baj legyen, nem ő a profi bérgyilkos, hanem te. Te pedig - profi bérgyilkosként - nem gondolsz arra, hogy egy egyszerű ember nagy mértékben veszélyeztetheti a küldetésed sikerét, hisz bármikor összeomolhat, elveszítheti az uralmat a kormány felett idegességében, meg ilyesmi. Te a mákra alapozol. Ugyanezt teszi a film is.

Nos, ez a helyzet. Profi bérgyilkos vagy, egy egész éjszakád van arra, hogy megölj öt embert egy 17 milliós városban. Mit teszel? Veszel egy térképet $1.99-ért és bérelsz autót óránként 10 dollárért? Nem. Fogsz egy taxit. Mint említettem, profi bérgyilkos vagy, de a sofőr az első áldozatnál rájön, hogy miben sántikálsz (a páciens kiesik az ablakon és pont a várakozó taxi tetején köt ki). Kénytelen vagy rengeteg időt elpazarolni arra, hogy szimultán fenyegeted és győzködöd a sofőrt, aki amúgy egy nagyon becsületes és szimpatikus férfiú, viszont egyetlen alkalommal sem próbálkozik a szökéssel (tipp: ugorj ki a kocsiból a pirosnál), pedig vagy 125 esélye lenne rá.

Bocsánat, ezt a kijelentést revidiálom: a korházban egyszer megpróbálkozik a szökéssel, de a biztonságiak értesítése helyett inkább a sötét sikátorba való menekülést választja. Annyi baj legyen, nem ő a profi bérgyilkos, hanem te. Te pedig - profi bérgyilkosként - nem gondolsz arra, hogy egy egyszerű ember nagy mértékben veszélyeztetheti a küldetésed sikerét, hisz bármikor összeomolhat, elveszítheti az uralmat a kormány felett idegességében, meg ilyesmi. Te a mákra alapozol. Ugyanezt teszi a film is.

A Szerencsejáték Rt. részvényeseinek álmaiban szereplő arányokkal dobálózik serényen, hisz mekkora az esélye annak, hogy a fent említett 17 milliós városban egy éjszaka kétszer két különböző helyen, két különböző szituban összeakadj ugyanazzal az emberrel (és eme csalafintaságot a film kétszer is előveszi)? Mekkora az esélye annak, hogy egy közlekedési kamera által sugárzott képre pillantva megláss egy autót, amit épp keresel? Mekkora az esélye annak, hogy vaktában és halálra rémülten lövöldözve célba találj, miközben életedben először van pisztoly a kezedben? Szerintem csekély.

Michael Mann 2004-ben forgott thrillerének forgatókönyvírója, Stuart Beattie szívbajmentesen dobálózik ezekkel a számokkal. Erre szokták azt mondani az okosok, hogy olyan fordulatokkal apellál, melyekben csak a forgatókönyvírók hisznek.

Sajnos, az eleve sántító alapszituáció, a töméntelen mennyiségben felhalmozott paneljelenetek (futkározás, lövöldözés, beszéljük-meg-na-ne-csináld-már szilánkok, stb.) és a történeten egyre inkább elhatalmasodó forgatókönyvírói fantasy-feeling rendesen gáncsolja a filmélményt.

Tom Cruise alakítja a profi bérgyilkost, rezzenéstelen arccal, gyakran nyitva felejtett szájjal, „vészjósló arcszörzet kezdőknek” fejezet alaptt kipipált borostáva; 12oo dolláros tükörszálas öltönyben feszít, amely passzol ezüstös frizurájához. Szó, mi szó: a fizikai részt (futkározás, lövöldözés, verekedés, stb.) leszámítva a szerep nem kíván túl sokat, még Steven Seagal is megbirkózna vele, legfeljebb ő valamivel gyakrabban jegyezné meg, hogy "ez a munkám".

A nem sokkal később megoszkározott Jammie Foxx sem érzi túl jól magát a taxis bőrében. Szemlátomást viszket neki az összeszedetlen figura: hol az élet értelméről filozofálgat, hol szuperhősködik, hol úgy viselkedik, mint aki egy banánt nem képes meghámozni.

Michael Mann jó rendező, klassz hangulatot teremt a filmnek, jó beállításokkal, még jobb zenékkel dolgozik, de ez a minimum, ami tőle elvárható. Los Angelesből nem először teremt érzékletes, ámde tetszhalott képet (kezet foghat Fincherrel), bárhol ki lehet merevíteni a képet, hogy aztán bekeretezett változatban díszítsük fel Teknion-bútorokkal telepakolt nappalink falát. Ez volt Mann első HD-kamerával forgatott filmje, s eme megközelítés kiválóan táplálja a műben többször hangoztatott elidegenedettség érzést: kár, hogy a szedett-vedett forgatókönyv is hasonló szakadékot teremt a film és nézője között.