A nyárvégi átmeneti letargia idén is elérte szerkesztőségünket, az elmúlt hetekben meg is kaptuk a magunkét a mulasztásokért és a visszaesett aktivitásért, és ez az írás is jócskán vesztett már aktualitásából, de egy még jelentősebb hiányra is emlékeztet: nem esett még szó a blogon az év egyik legjobb lemezéről, az Apparat és a Modeselektor együttműködéséből megszületett Moderatról, pedig ez az album adta meg a végső lökést, hogy elkísérjem samlowry kollégát arra a prágai gigre, ahol a német trió vezette fel a Radioheadet.

Persze az is közrejátszott, hogy pár évvel ezelőtt szégyenszemre kihagytam Thom Yorke-ék szigetes fellépését, úgyhogy a saját kis bucket listemen még ott díszelgett az első nevek között a Radiohead, és „ki tudja, hány évem van még hátra” alapon tanácsos volt nekivágni az útnak. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha már most leírom: jó döntés volt.

A nyárvégi átmeneti letargia idén is elérte szerkesztőségünket, az elmúlt hetekben meg is kaptuk a magunkét a mulasztásokért és a visszaesett aktivitásért, és ez az írás is jócskán vesztett már aktualitásából, de egy még jelentősebb hiányra is emlékeztet: nem esett még szó a blogon az év egyik legjobb lemezéről, az Apparat és a Modeselektor együttműködéséből megszületett Moderatról, pedig ez az album adta meg a végső lökést, hogy elkísérjem samlowry kollégát arra a prágai gigre, ahol a német trió vezette fel a Radioheadet.

Persze az is közrejátszott, hogy pár évvel ezelőtt szégyenszemre kihagytam Thom Yorke-ék szigetes fellépését, úgyhogy a saját kis bucket listemen még ott díszelgett az első nevek között a Radiohead, és „ki tudja, hány évem van még hátra” alapon tanácsos volt nekivágni az útnak. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha már most leírom: jó döntés volt.

Az emberi hülyeség sokadszor is megsegített: a helyszín bejáratánál várakozó tömeg jelentős méretben halmozódott fel az elektronikus kapuk előtt – figyelmen kívül hagyva a szélső, hagyományos beléptető helyeket, pedig ezeknél is három-három szimpatikus (és, mint később megtapasztaltuk, angolul egy szót sem értő) biztonsági unatkozott látványosan. Bejutás után az így bebiztosított hardcore helyünkön kicsit összehúztam magam, mikor a mellettem tömegesen gyülekező angolok fennhangon ecsetelték, hogy az eddigi tizenakárhány Radiohead koncertjükből melyiken szólt a legjobban a Karma Police. Egyikőjük a mexikói giget éltette - na szép, én még Reznorra is csak Pesten mentem.

A Moderat idejére már elég szép mennyiségű ember gyűlt össze a kiállítási palota mögötti területen, úgyhogy fel kellett áldoznunk a kényelmes törökülést, persze egyébként is, ki lenne képes mozdulatlanul kibírni egy Moderatot? A választ sajnos gyorsan megkaptuk: amennyire ökölbe szorult volna a kezem a szigetes részegek Radiohead alatti ámokfutásakor, épp olyan idegesítő volt az intelligens rockra berendezkedett fanok kővé dermedt letargiája az elektronikus eufória kellős közepén. Ráadásul teljesen mást mutatott a számokat követő egyre nagyobb taps és a koncert utáni „Otthon egyből letöltöm!” kiáltások sorozata - a fene sem érti ezeket a Radiohead fanokat.

Jómagam azért minden pillanatát élveztem: a Les Grandes Marches és a Rusty Nails (ez utóbbi Apparat vokáljaival) élőben is libabőrös csodák, és a többi dal is minimum olyan jól szólt, mint a lemezen, sőt, a három zseni valamelyike folyton becsempészett egy-egy új beatet vagy harmóniát: nem tolakodtak, nem nyomták el egymást, csak egy leheletnyi saját kézjegyet vittek fel a témákra. Rendes közönséggel életre szóló lehetett volna – így egy önálló fellépés elcsípéséig rajta maradnak azon a bizonyos listán.

Szerencsére a csehek, illetve a közönség legalább felét kitevő nemzetközi bevándorlók később már magukra találtak: az öt szakadt hajléktalanra emlékeztető kedvencek megjelenése és a várható 15 step dobtéma megszólalása mindenkit felrázott az addigi hibernációból, persze egy Radiohead koncert azért még így is egészen furcsa élmény: nem hiszem, hogy létezik más zenekar a (fél)kommersz rockiparban, amelynek koncertjén a második sor közepén is halálos nyugalomban, tátott szájjal élvezkedhet az ember fia. Kísérleti, okos zene ez, szigorúan értő füleknek, amelyekből meglepően sok van.

Persze, ha a setlist úgy hozza, még a legvadabb bölcsészek is képesek ugrálni egy kicsit: a 2+2=5 második fele, a Bodysnatchers vagy az örök klasszikus Just mind ideális koncertdalok – ez utóbbi csak elméletben. Különösen fájó ugyanis, hogy pont egy slágermentes estét sikerült kifognunk, így emellett sem Karma Police, sem Fake Plastic Trees, sem a Creep nem szerepelt a setlisten. Persze, hogy pont az a zenekar lép meg egy ilyet, amelynek kivételesen tényleg pozitív irányba emelkednek ki a slágerei.

Amit viszont el is játszottak, az tényleg lenyűgöző volt. Álltam már méterekre Matthew Bellamytól és Mike Pattontól, a következő pár hónapban pedig meglesz Steven Wilson és reményeim szerint Daniel Gildenlöw társasága is, de csak ez utóbbinál merül fel bennem, hogy esetleg felülmúlja azt az énekteljesítményt, amit Prágában Thom Yorke-tól hallottam. 25 dalon keresztül (a számokból nem tudok mit kiemelni, az új, These Are My Twisted Words című félresikerült szerzeményt leszámítva mind nagyszerű) jöttek ki a negyven éves torokból szívszorító és brutálisan erőteljes, hajszálpontos hangok, egy-egy falsettoban pedig a teljes földkerekség világfájdalma rejlett. És az a szemét még csak meg sem erőltette magát.

A gyönyörűen letisztult, egészen minimál elemekkel operáló vizuál tökéletesen támogatta a zenei részről kifogástalan produkciót (aki még nem jött rá, hogy Johnny Greenwood mekkora állat, az gyorsan nézze újra a There Will Be Bloodot), de a setlist vérzett néhány sebből – ilyen a legjobb koncertdalok már említett elhagyása, vagy a Pablo Honey teljes elfeledése: pont ezek a dalok hiányoztak ahhoz, hogy változatos legyen a koncert hangzásvilága, hiszen bármennyire is zseniálisak a játszott számok önmagukban, ekkora mennyiségben kicsit összesűrösödnek az ember fülében-gyomrában.

Az év végi toplistámon biztosan helyet kap a prágai dupla, de egy enyhe keserű szájíz mégis ott volt bennem a visszafelé úton. Mindkét formáció fellépése egy igazi kihagyott ziccer, pontosan hajszál híján klasszikus volt: az egyiket a borzalmasan lagymatag közönség, a másikat a kicsit egyoldalúan összeválogatott dalok tartották vissza az örökkévalóságtól. Igen, kedves Thom, tudom, hogy te már nagyon unod őket, de én az első Radiohead koncertemen akkoris kérem a juduittujorszelfet meg a diszizvatjugetet. Na majd legközelebb – ugye?

15 Step
There There
Weird Fishes/Arpeggi
All I Need
Lucky
Nude
Morning Bell
2+2=5
A Wolf At The Door
Videotape
(Nice Dream)
The Gloaming
Reckoner
Exit Music (For A Film)
Bangers + Mash
Bodysnatchers
Idioteque
Pyramid Song
These Are My Twisted Words
Airbag
The National Anthem
How To Disappear Completely
The Bends
True Love Waits
Everything In Its Right Place