Mondd ki a kulcsszót, s nem lesz olyan producer Hollywoodban, aki ne vágná magát azonnal földhöz, hogy látványos görcsöktől agonizálva azt üvöltse: „Hogy csinálta az a rohadék?!”. Titanic. A moziszörny, amely majdnem felzabált egy egész stúdiót, és úgy tűnt, a büdös életben nem fog behajózni a vászonra (1996. július 4-i világpremier? haha, jó vicc!), nem is beszélve rettenthetetlen uráról és parancsolójáról (író, rendező és producer), aki minden egyes kérdésre (mikor? mennyiért? miért?) csak annyit felelt: "Shut the fuck up”. A sajtó vérben forgó szemekkel élezte a pennát, a rivális stúdiók gurultak örömükben: no végre, az a szemét Cameron most jól megszívja. A Paramount és Fox gyorsan őszülő fejesei kezüket tördelve osztozkodtak a film 200 milliós költségvetésén (ennyit mertek bevallani), majd mikor végre elkészült, elküldték a nagy hajót jó messzire, egészen a felkelő nap országába, hogy ne is lássák. A japán világpremier pedig pokoli volt. Pokoli jó.
1.800 milliárd dollárral, 11 Oscarral és egy pofátlanul egoista („Én vagyok a világ ura!”) köszönőbeszéddel később a világ tétlenül állt a történtek előtt. A kilencvenes években jártunk, a bulvársajtó szava szent volt, és az elmúlt évtizedekben aligha készült olyan film, amely ehhez mérhető negatív felhajtásban részesült volna. Ironikus módon a Titanic elsüllyeszthetetlennek bizonyult.
Mondd ki a kulcsszót, s nem lesz olyan producer Hollywoodban, aki ne vágná magát azonnal földhöz, hogy látványos görcsöktől agonizálva azt üvöltse: „Hogy csinálta az a rohadék?!”. Titanic. A moziszörny, amely majdnem felzabált egy egész stúdiót, és úgy tűnt, a büdös életben nem fog behajózni a vászonra (1996. július 4-i világpremier? haha, jó vicc!), nem is beszélve rettenthetetlen uráról és parancsolójáról (író, rendező és producer), aki minden egyes kérdésre (mikor? mennyiért? miért?) csak annyit felelt: "Shut the fuck up”. A sajtó vérben forgó szemekkel élezte a pennát, a rivális stúdiók gurultak örömükben: no végre, az a szemét Cameron most jól megszívja. A Paramount és Fox gyorsan őszülő fejesei kezüket tördelve osztozkodtak a film 200 milliós költségvetésén (ennyit mertek bevallani), majd mikor végre elkészült, elküldték a nagy hajót jó messzire, egészen a felkelő nap országába, hogy ne is lássák. A japán világpremier pedig pokoli volt. Pokoli jó.
1.800 milliárd dollárral, 11 Oscarral és egy pofátlanul egoista („Én vagyok a világ ura!”) köszönőbeszéddel később a világ tétlenül állt a történtek előtt. A kilencvenes években jártunk, a bulvársajtó szava szent volt, és az elmúlt évtizedekben aligha készült olyan film, amely ehhez mérhető negatív felhajtásban részesült volna. Ironikus módon a Titanic elsüllyeszthetetlennek bizonyult.
Mi lehetett a titka? Az egy dolog, hogy a kilencvenes évek definitív filmje: új látóhatár a trükkök világában, grandiózus díszletek, karizma és egy olyan rendező, aki soha nem alacsonyodik le a popkultúrához – annak kell felnőnie hozzá. Ugyanakkor a Titanic időtlen munka: egy olyan örökérvényű sztorit zsákmányol ki ügyesen, amely már évszázadokkal ezelőtt is a bestsellerek bestsellere volt. A balsorssal kísért románc Shakespeare óta tuti befutó, de ha csak a celluloid-világ legemlékezetesebb zsebkendő-szaggatóit nézem (Casablanca, Love Story, A sors útjai, stb.), kijelenthetem, hogy az elátkozott szerelemre özönlik a nép.
De ennyi még nem elég. Legyen bármilyen drámai Darth Vader belépője, A Sith-ek bosszúja is lefelé tendáló bevételi mutatókkal bírt, mint minden normális blockbuster. Ezzel szemben a Titanicra egyre többen és többen ültek be, s zokogtak, ó, mily hangosan zokogtak! Minden tizedik székben ült azonban egy-egy Terminator vagy Aliens rajongó, aki nem értette, mire fel ez a nagy felhajtás. Még az óvodás is tudja, hogy a Titanic elsüllyed, hol itt a suspense? És különben is, hol maradnak a fémrobotok meg a savas vérű idegenek?!
Helyettük egy sokkal nagyobb, minden eddiginél erősebb és könyörtelenebb szörny szabadult rá a filmvászonra: ha kicsit elvonatkoztatunk a könnyzuhatagtól, talán nem nehéz kiszúrni, hogy ugyanaz a cameroni motor dühög ebben a gépezetben is, mint hangoskodó kedvenceinkben. Cameron valamennyi filmjében (még a Piranha 2-ben is!) a technológiai evolúció, illetve az abba vetett feltéten hit és annak felelőtlen kezelése okozza az emberek vesztét. A techno-kor fejlesztéseinek tárháza pedig kimeríthetetlen: Cameron biológiai fegyvert (Aliens), atomot (A mélység titka, True Lies, T2) és őrző-védő gépezeteket (T1-2) ad a népnek, melyeknek az a rendeltetése, hogy az emberi mulasztás hatására rendre elszabaduljanak. És itt van ez az óceánjáró monstrum, a világ újabb csodája, melyet a mohóság visz hullámsírba több száz utassal együtt.
Merülésben a Titanic nem ismer könyörületet, csak úgy, mint az élő szövet a fémvázon, no meg a savat köpködő monszter a bázison. A filmre akár rá is süthetném a „manipuláns produktum” nem túl megtisztelő bélyegét, hisz az első félben bimbózó románc láttán a nézők hajlamosak elfeledni azt, hogy a második 90 percben mi vár a szerelmesekre (meg mindenkire). Cameron ravaszul mellőzi a katasztrófafilmekre jellemző baljós előjelek villogtatását, hogy aztán könyörtelenül rázúdítsa a szereplőkre a jéghegyet. Sőt, még azt a vérmes húzást is megengedi magának, hogy a figyelő szervek részben azért nem szúrják ki időben a hajó vesztét okozó jégzátonyt, mert a fedélzeten turbékoló fiatalokat sasolják.
Egy szó mint száz, a jéghegy jön, bezúzza a hajó oldalát, Cameron pedig kitombolja magát. Ha rombolásról van szó, akkor az ex-kamionos verhetetlen. Nagyzolási mániáját és egyéb grandiózus perverzióit ki is éli rendesen: a hajót jó egy órán át csócsálja, könyörtelenül és módszeresen, ám mindeközben ügyel arra, hogy a Titanic ne megalázottan szálljon alá. A filmnek nincs olyan pillanata, mikor megkérdőjelezhetnénk a hajó méreteit, erejét és méltóságát: a cselekmény szempontjából a gépház és az ott látható gigantikus dugattyúk teljesen irrelevánsak, talán 1-2 millió dollárt is megspórolhattak volna, ha mellőzik, ám ez az apró jelenet mégis nélkülözhetetlen a hajó dimenzióinak és hatalmának szemléltetéséhez: a Titanic filmen is tiszteletet parancsoló, s nem kevésbé félelmetes, mint a jó öreg Terminátor. Sokaknak ez a rombolás adta el a filmet, melyben a katasztrófa áldozatai hangyák módjára sodródtak egy gigantikus centrifugában, melyet a kétségkívül mohó Cameron a legmagasabb fokozaton járatott. Ugye emlékeztek a propelleren gellert kapott, össze-visszapörgő emberkére? Ő egy igazi "money-shot". De csak egy a sok közül.
Az önfeláldozó, minden korlátot átszakító, életreszóló, stb-stb. szerelem kiapadhatatlan forrása az, amelyre igazából özönlöttek a népek. Kár is lenne túlmisztifikálni: a szegénylegény (Leonardo DiCaprio) és az arisztokrata lány (Kate Winslet) tiltott szerelme több mint felületes, de ez a film nem is kíván Merchant-Ivory színtű mélységekbe merülni. Cameron Jane Austent ütközteti Mark Twainnel, valamint korunk ponyváinak vadromantikával, s jelentem, sikerrel. A poszt-viktoriánus kalamajka azonban csak sztárjainak hála válik eladhatóvá. A stúdió Matthew McConaughey-t erőltette, de Cameron kiszúrta DiCaprio-t a Rómeó és Júlia egyik tesztvetítésén, s azonnal felismerte benne azt a kisugárzást, ami anno James Deanből is tini idolt faragott. Kate Winslet választása már sokkal kézenfekvőbbnek bizonyult: a Mennyei teremtmények béli debütálása azonnal elhelyezte őt a producerek filofaxában, az Értelem és érzelem című Oscar-kedvenc filmben lángoló kisugárzása valamennyi kollégáját háttérbe szorítja, pedig Ang Lee rendezése nem szűkölködik a színészlegendákban.
A Titanic ugyan nem hozza le a csillagot az égről, de tényleg megpróbálja: Cameron biztos kézzel terelgeti a szerelmeseket végzetük felé, s akkor sem feledkezik meg róluk, mikor a katasztrófa bekövetkezik. Viszont a lezárás kiborító. Nem tudom, mi lelte a direktort, talán túl sok Spielberg-filmet nézett, esetleg szacharin-túltengésben szenvedett, de a kiváló befejezések mestere (Arnold távozása váratlan és szokatlanul szentimentális a T2 végén) a napjainkban játszódó finissel túl messzire lőtt. Szerencsére az otromba befejezés nem tesz nagy kárt az előző órák makulátlan szerkezetében, de ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor film utolsó tíz percében kimész a konyhába és főzöl magadnak egy forró teát, így talán Celine Dion nyekergését is megúszhatod. :)