Nyilvánvalóan sokak vizionálnak majd kést a hátamba, de hiába, uraim, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a XX. század egyik legfontosabb találmánya/felfedezése nem az atomenergia, nem a mozi és nem is az általános relativitáselmélet, hanem a modern nő. Mióta világ a világ, minden fontos esemény mögött az XX kromoszóma lapult, és csak idő kérdése volt, hogy ez a létezést determináló, borzalmas erő egyszer öntudatra ébredjen. A nő a maga ellenállhatatlan bonyolultságával természetesen félt mindettől, ezért a gyengébbik nem (?) fűzők által szorítva, kalapok által rejtve tökélyre fejlesztette mindazt a manipulatív magatartást, ami a látszólagos kiszolgáltatottságot egyetlen hanyag mozdulattal transzformálta lépéselőnnyé. Évszázadok alatt a férfiak uralta zord világban ezen beidegződés fokozatosan préselődött bele a megtestesült szépségbe, de a váz az 1900-as évekre szilánkosra tört, mi pedig annak rendje és módja elvesztettük a csatát. Talán a háborút is...

...de a COCO AVANT CHANEL nem boncolgatja ezen kérdéskört az előző fejezetben karcolgatott mértékben, hanem egy közepes sodrású életrajzi drámaként betartja a zsáner minden írott és íratlan szabályát. Már a sajátos címválasztás is arra utal, hogy az alkotás nem lesz az emancipáció, azaz női nemiség explicit térhódításának filmje, hanem csendes rezignáltsággal mesél egy elhagyott francia lányról, aki a férfiak között vergődve arról ábrándozik, hogy egyszer sikeres lesz. Ez a legnagyobb baj vele. A nagyívű, ráeszmélésekkel terhelt genezishez minden szükséges hozzávaló rendelkezésre állt, de Anne Fontaine rendezőnő sok helyen elveszik a hangulat, valamint a század elejének szociális miliőjének skiccelésébe. A kérdéses jeleneteket még az sem menti meg az érdektelenségtől, hogy ezeket a forgatókönyv, mintegy utólag észbe kapva dramaturgiai funkcióval hitelesíteni akarja.

A biopicek esetén kritikus kérdés, hogy a mű a kivételes személy életútjának mely fragmenseire reflektál, ezeket milyen módon fűzi össze, majd a kész alkotással milyen konzekvenciát von. Jelen esetben az események fordulópontjai sok esetben túldetermináltak, a film többek között a nő korlátok nélküli, odaadó és messzemenően idillikus szerelmét hangsúlyozandó ágyjelentből is a szükségesnél kettővel többet tartalmaz. Az alapanyag volumenéből, jelentőségéből fakadó elvárások érezhetően ránehezednek az alkotóra, aki a nagy igyekezet ellenére (vagy éppen emiatt) ritkán találja meg a helyes arányokat. Nem igazán képes szintézist teremteni Coco magánéleti vonatkozásai, és az ebből összeálló, egyetemes mondanivalót közvetítő eseményláncolat között.

Mind a divatvilág első számú női ikonját, mind minden idők egyik legnagyobb díváját Franciaországtól kaptuk, így több szempontból is érdemes összehasonlítani a pályafutásukról mesélő mozikat.
A PIAF indokolatlanul zaklatott időkezelése darabokra törte a karrierábrázolás ívét, de minden egyes kockáját a főszereplő rezdüléseinek rendelte alá, a káprázatos Marion Cotillard pedig, a sminkesekkel vállvetve ugyan, de még a csillagokat is lejátszotta az égről. Egyik produkció sem kerülhette el az Akadémia figyelmét. A COCO AVANT CHANEL ezzel szemben precíz linearitással szeli a kilométereket, de a tapasztalatot helyettesítendő túlzott odafigyelés miatt csupán bukdácsol az úton. A felsorolt hibák dacára azért Audrey Tautou menti a menthetőt, és a játékidő 80%-ában elviszi a vállán a művet, de a felelősség terhe azért az ő homlokát is összeráncolja. Kétlem, hogy Audrey egyszer az életben képes lesz AMELIE mosolyának skatulyáját levetnie magáról, mert ez a filmtörténelem szerves részeként már mélyen beleégett a nézők retinájába, de mindenképpen üdvös, hogy a személyiségéből áradó kellem és báj mellé egyre szofisztikáltabb és érzékenyebb színészi jelenlét is társul. Jelen esetben a maszkulin vonal szükségszerűen háttérbe szorul, ezért a nagybetűs szerelmet megtestesítő Alessandro Nivola fájdalmasan egysíkú karakterré degradálódik, Benoit Poelvoorde nevére viszont lassan érdemes lesz emlékeznünk, mivel alakításának komikus körvonalai ellenére is elegánsan ábrázolja az érzelmei által kiszolgáltatottá váló férfit, aki végül már önnön büszkeségét (vagyis mindent) is hajlandó lenne feláldozni a hattyúvá nemesedő Coco megtartása érdekében.

A technikai oldalra igazán nem lehet panasz. Chrisophe Beaucarne beállításai szemet gyönyörködtetőek, sőt, megkockáztatom, hogy az emocionális tetőpont után a válaszút elé sodródott nő gondolatainak ábrázolása egyenesen az év legszebben komponált felvétele. Alexandre Desplat zongorára exponált vonósai ezúttal is megnyugtatóan és megszokottan zseniálisak, lassan az Akadémia is rádöbbenhetne, hogy a SE, JIE és a BENJAMIN BUTTON zeneszerzője valójában a kortárs komolyzene egyik legprominensebb képviselője. Csak az a vágóolló csattoghatott volna gyakrabban, vagy legalábbis konzekvensebben. Kár érte.

A mű befejezése az előzmények lassú hömpölygése után meglepően összecsapottnak hat, a zárómontázs funkciója célt téveszt, de a konklúzió tudattalatt valahogy mégis célba ér. A bevezetőben felkorbácsolt miértre igenis létezik válasz: a modern nő alakját a férfiak tökéletlensége és gyarlósága rángatta be a reflektorfénybe, az azonban továbbra is örök kérdés marad, mihez kezdünk a nemek, illetve szerepek közötti, bántóan éles, egyenesen az anyatermészet által húzott határvonallal.