aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: dream theater - black clouds and silver linings (2009) Angyalosi Ádám
2009. július 03. 16:54:19

Kategória: 8 komment

Az új lemez címében szereplő fekete fellegek már régóta ott gyülekeztek a Dream Theater feje felett: a banda az elmúlt tíz évben egyre gyengébb színvonalú lemezeket gyártott, a gyönyörű dallamokat Metallica és Muse koppintások váltották fel, James LaBrie éneke mellé pedig egyre többször üvöltött be a dobosnak zseniális, de metálénekesnek elég harmatos Mike Portnoy. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Black Clouds első singleje egy közepes dalt és egy semmilyen klipet (lásd lentebb) takart, így nem nehéz elhinni, ha azt mondom: nem vártam sokat az új albumtól.

Ennél nagyobb volt a meglepetésem, mikor először végigpörgettem a számokat: ügyesen építkező dalszerkezetek, magabiztos, fogós refrének (ezekkel eddig általában lemezenként 1-2 track büszkélkedhetett), kísérletező, mégsem tolakodó billentyűtémák és stílusos gitárszólók, valamint Labrie talán eddigi legjobb énekteljesítménye – tehát nagyjából minden, amit régen a Dream Theatertől magának értetődőnek vettünk.

Az első percekben azért inkább a rémület kerített hatalmába: az „A Nightmare to Remember” gothicmetalos introja a kórusok alá rakott tizenhatodos lábdobokkal több, mint brutális – ilyen öncélú keménykedést talán még soha nem hallhattunk DT lemezen. A dal utolsó öt perce ugyanezekhez a témákhoz tér vissza, sőt, Portnoy deathmetálos reppelős hörgése hallatán minden rajongó szemei ki fognak kerekedni. A kettő közt található balladai rész és az utána következő rockosabb szólószekció azonban az album fénypontjai közé tartoznak: ügyesen fokozódó gitárjáték, csodás énektémák, gyönyörű billentyűk. Egy jobb körítéssel a banda karrierjének kiemelkedő darabja lehetett volna.

Az első singleként kiadott Rite of Passage sem váltja meg a világot: refrénje erőteljes, magával ragadó darab, de a dal többi része kissé semmilyen, beleértve a továbbra is kicsit túlságosan keménykedő verzéket és az agyatlanul daráló szólókat is.


a rite of passage - single edit

És ekkor jön a Wither, ahol egy csapásra minden megváltozik, a mindössze 5 és fél perces (a laikusok számára: a progmetálban ez egy rövidke etűdnek felel meg) ballada mindent tartalmaz, ami egy szívhez szóló slágerhez szükséges: fájdalmas érzelmekkel teli dalszöveg – a téma a writer’s block: talán egy bocsánatkérés az előző albumok hullámzó teljesítményéért? - , szárnyaló vonósok, magával ragadó, sűrű vokálokkal dúsított énekdallamok, zongorás kiállás és az azt követő rövid, de dallamos gitárszóló. Gyönyörű dal.

Az ezt követő The Shattered Fortress az ún. Twelve-Step Suite utolsó darabja: ez az öt, különböző albumokon található számokból összeálló ciklus Mike Portnoy alkoholproblémáit tárja fel az AA tizenkét lépéses rehab programján keresztül: a Fortress záródarabként az előző dalok témáit fogja össze, olyannyira direkt módon, hogy szinte kizárólag a többi szám kopipésztelt részei alkotják az alapját. Zsenialitását az adja, hogy így, hét év különböző szakaszaiban íródott témákból válogatva is képes szerves egésszé összeállni, és önmagában is lenyűgöző dalként fogja össze a ciklust és a tizenkét lépést. A szólórészek nagyon a helyükön vannak (a Glass Prison fantasztikus alaptémájának különféle variációi baromi jól szólnak a billentyűkön), a lassabb szakaszok simogatnak, a befejező versszakokat pedig lehetetlen erőteljes hedbengelés nélkül kibírni. Méltó lezárása és csúcspontja egy nyolc éves munkának.

A Best of Times még régebbre repít vissza minket, a Falling into Infinity dallamvilágát idézi fel könnyed, már-már nyálas hangvételével. A bevezető billentyűrészek gyönyörűek (különösen az egészen váratlanul belépő magányos vonósdallam), és a későbbi részek is szépen megírtak, bár némiképp furcsa 13 percen keresztül alkalmazni a puritán verze-refrén szerkezetet. Szerencsére mikor már épp unalomba fulladna a dal, kezdetét veszi John Petrucci, a saját legszebb napjait idéző több, mint három perces gitárszólója, mely a virtuóz erőművész legjobb munkái között tartható számon: stílusos, nem tolakodó, dallamos, de mégis komplex. Egészen kiváló.

Az utolsó dal, a Count of Tuscany, véleményem szerint a Dream Theater legnagyszerűbb munkáinak egyike: a halálfélelem rémületét, az elmúlás elfogadását, a belenyugvást, majd a megváltás csodáját feldolgozó dal az első perctől az utolsóig magával ragadó: az első szakasz változó ritmusképletű leadjei, egyik legnagyobb zenei idolom, Jordan Rudess csodálatos szintitémái, a Portnoy üvöltözését végre egyszer tökéletesen kihasználó refrén, és az azt levezető klasszikus progrockot idéző szakaszok mind odaszögezik az ember figyelmét, majd a végső békességhez vezető utat Petrucci megdöbbentően visszafogott játéka festi alá. Az ezután következő feloldozás, és az Octavarium epikus méreteit idéző lezárás pedig az egész album végső katarzisát szolgáltatja: libabőr, hidegrázás, döbbent csend, majd önfeledt taps – oly sok szünet után, végre megint sikerült nekik. Már csak azt a kevéske oda nem illő stílusgyakorlatot kellene jobban beépíteni – mindenesetre az utat végre megtalálták. 
(az első két tracket leszámítva hatalmas tizes)

Címkék

rock prog metal dream theater albumkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr694536860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dzsilla · http://dzsilla.notwo.org 2009.07.03. 17:31:40

talán ezzel a kritikával értek a leginkább egyet, azok közül, amiket olvastam. nem is értem, miért pont a rite of passage jött ki klipnótának, vagyishát abból a szempontból de, hogy a többi vagy túl hosszú, vagy túl lassú lenne annak, így aztán maradt ez. legalábbis remélem. a koncert frenetikus volt, nem bírok megin két évet várni :D

Ismeretlen_62806 2009.07.03. 17:34:42

a következő egy napban jön koncertbeszámoló is, eszméletlen volt (első sor rudess előtt \m/), azóta nem hallgattam itthon semmit, hogy ne menjenek ki a fülemből a témák. szerintem a wither kellett volna singlenek, hibátlan slágerszám.

dzsilla · http://dzsilla.notwo.org 2009.07.03. 18:03:08

ja jókis bugyinedvesítő dal, az már biztos. én már írtam koncertbeszámolót, én is nagyon élveztem, kivéve, hogy elég fos helyen álltam, petruccihoz azért volt némi szerencsém. mindenesetre az új albumról a the count of tuscany-tól vagyok oda meg vissza, jó hallani, hogy tudnak még ilyeneket. meg petrucci szólói is eléggé fogósak, a best of times-t konkrétan szerintem az menti meg a teljes középszerűségtől (bocsi.) remélem, ha lesz még album, akkor valami ehhez hasonló. várom a beszámolód! :)

dre 2009.07.03. 21:51:03

ennyit utoljára érettségire olvastam

Ismeretlen_14471 2009.07.03. 23:04:41

A Wither és a Count of Tuscany valóban az album két igazi fénypontja. A háromlemezes kiadás második lemezén lévő feldolgozások pedig egyszerűen zseniálisak. Kár, hogy nem tudtam elmenni tegnapelőtt, ha legközelebb jönnek, arra eskü, hogy időben kezdek spórolni :-)

ricardo montelban 2009.07.05. 08:13:47

És a Morrison milyen volt? "A koncert a Doors felépésével indult 18:30-kor, majd Cynic következik 19:45-kor, az est fénypontja a Dream Theater 21 óra magasságában csap a húrok közé. Az idióták ebből fordították: running order: 18:30 - doors opening 19:45 - cynic 21:00 - dream theater" http://szily.blog.hu/2009/07/02/magyarorszag_igazoltan_leghulyebbje_a_zene_hu

Ismeretlen_37621 2009.07.05. 11:43:02

nekem az előző album sokkal jobban tetszik

dzsilla · http://dzsilla.notwo.org 2009.07.07. 11:24:54

na mileszmá a beszámolóval? :)

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása