Az új lemez címében szereplő fekete fellegek már régóta ott gyülekeztek a Dream Theater feje felett: a banda az elmúlt tíz évben egyre gyengébb színvonalú lemezeket gyártott, a gyönyörű dallamokat Metallica és Muse koppintások váltották fel, James LaBrie éneke mellé pedig egyre többször üvöltött be a dobosnak zseniális, de metálénekesnek elég harmatos Mike Portnoy. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Black Clouds első singleje egy közepes dalt és egy semmilyen klipet (lásd lentebb) takart, így nem nehéz elhinni, ha azt mondom: nem vártam sokat az új albumtól.

Ennél nagyobb volt a meglepetésem, mikor először végigpörgettem a számokat: ügyesen építkező dalszerkezetek, magabiztos, fogós refrének (ezekkel eddig általában lemezenként 1-2 track büszkélkedhetett), kísérletező, mégsem tolakodó billentyűtémák és stílusos gitárszólók, valamint Labrie talán eddigi legjobb énekteljesítménye – tehát nagyjából minden, amit régen a Dream Theatertől magának értetődőnek vettünk.

Az első percekben azért inkább a rémület kerített hatalmába: az „A Nightmare to Remember” gothicmetalos introja a kórusok alá rakott tizenhatodos lábdobokkal több, mint brutális – ilyen öncélú keménykedést talán még soha nem hallhattunk DT lemezen. A dal utolsó öt perce ugyanezekhez a témákhoz tér vissza, sőt, Portnoy deathmetálos reppelős hörgése hallatán minden rajongó szemei ki fognak kerekedni. A kettő közt található balladai rész és az utána következő rockosabb szólószekció azonban az album fénypontjai közé tartoznak: ügyesen fokozódó gitárjáték, csodás énektémák, gyönyörű billentyűk. Egy jobb körítéssel a banda karrierjének kiemelkedő darabja lehetett volna.

Az első singleként kiadott Rite of Passage sem váltja meg a világot: refrénje erőteljes, magával ragadó darab, de a dal többi része kissé semmilyen, beleértve a továbbra is kicsit túlságosan keménykedő verzéket és az agyatlanul daráló szólókat is.

a rite of passage - single edit

És ekkor jön a Wither, ahol egy csapásra minden megváltozik, a mindössze 5 és fél perces (a laikusok számára: a progmetálban ez egy rövidke etűdnek felel meg) ballada mindent tartalmaz, ami egy szívhez szóló slágerhez szükséges: fájdalmas érzelmekkel teli dalszöveg – a téma a writer’s block: talán egy bocsánatkérés az előző albumok hullámzó teljesítményéért? - , szárnyaló vonósok, magával ragadó, sűrű vokálokkal dúsított énekdallamok, zongorás kiállás és az azt követő rövid, de dallamos gitárszóló. Gyönyörű dal.

Az ezt követő The Shattered Fortress az ún. Twelve-Step Suite utolsó darabja: ez az öt, különböző albumokon található számokból összeálló ciklus Mike Portnoy alkoholproblémáit tárja fel az AA tizenkét lépéses rehab programján keresztül: a Fortress záródarabként az előző dalok témáit fogja össze, olyannyira direkt módon, hogy szinte kizárólag a többi szám kopipésztelt részei alkotják az alapját. Zsenialitását az adja, hogy így, hét év különböző szakaszaiban íródott témákból válogatva is képes szerves egésszé összeállni, és önmagában is lenyűgöző dalként fogja össze a ciklust és a tizenkét lépést. A szólórészek nagyon a helyükön vannak (a Glass Prison fantasztikus alaptémájának különféle variációi baromi jól szólnak a billentyűkön), a lassabb szakaszok simogatnak, a befejező versszakokat pedig lehetetlen erőteljes hedbengelés nélkül kibírni. Méltó lezárása és csúcspontja egy nyolc éves munkának.

A Best of Times még régebbre repít vissza minket, a Falling into Infinity dallamvilágát idézi fel könnyed, már-már nyálas hangvételével. A bevezető billentyűrészek gyönyörűek (különösen az egészen váratlanul belépő magányos vonósdallam), és a későbbi részek is szépen megírtak, bár némiképp furcsa 13 percen keresztül alkalmazni a puritán verze-refrén szerkezetet. Szerencsére mikor már épp unalomba fulladna a dal, kezdetét veszi John Petrucci, a saját legszebb napjait idéző több, mint három perces gitárszólója, mely a virtuóz erőművész legjobb munkái között tartható számon: stílusos, nem tolakodó, dallamos, de mégis komplex. Egészen kiváló.

Az utolsó dal, a Count of Tuscany, véleményem szerint a Dream Theater legnagyszerűbb munkáinak egyike: a halálfélelem rémületét, az elmúlás elfogadását, a belenyugvást, majd a megváltás csodáját feldolgozó dal az első perctől az utolsóig magával ragadó: az első szakasz változó ritmusképletű leadjei, egyik legnagyobb zenei idolom, Jordan Rudess csodálatos szintitémái, a Portnoy üvöltözését végre egyszer tökéletesen kihasználó refrén, és az azt levezető klasszikus progrockot idéző szakaszok mind odaszögezik az ember figyelmét, majd a végső békességhez vezető utat Petrucci megdöbbentően visszafogott játéka festi alá. Az ezután következő feloldozás, és az Octavarium epikus méreteit idéző lezárás pedig az egész album végső katarzisát szolgáltatja: libabőr, hidegrázás, döbbent csend, majd önfeledt taps – oly sok szünet után, végre megint sikerült nekik. Már csak azt a kevéske oda nem illő stílusgyakorlatot kellene jobban beépíteni – mindenesetre az utat végre megtalálták. 
(az első két tracket leszámítva hatalmas tizes)