Ickarus (Paul Kalkbrenner) a minimal techno egyik jeles képviselője, esténként emberek ezreit táncoltatja meg különböző szórakozóhelyeken és munkájából adódóan rendkívül sokat utazik. Hűséges partnere és menedzsere Mathilda (Rita Lengyel) mindenben támogatja a szárnyaló DJ-t, de barátnője és a zene mellett még egy harmadik tényező is fontos szerepet tölt be az életében, a drog.

Közhelynek tűnik, de az elektronikus zene és az extasy elég gyakran találnak egymásra, a különböző tudatmódosító szerek a partyszcéna elkerülhetetlen kellékei. Látszik, hogy Ickarus sem South Parkban járt iskolába, mert ott Mr. Mackey nyomatékosan közölte a diákokkal, hogy "A drog rossz!", ők pedig megértették. Így kedvenc dealerének és egy jó adag mérgezett cuccnak köszönhetően az egyik buli után a rehabon ébred, majd kezdetét veszi a Száll a kakukk fészkére drogos változata.

A baj csőstül jön, nem elég, hogy Icka kénytelen új lakhelyével megbarátkozni, még barátnője is otthagyja (egyik leszbikus munkatársnőjénél talál menedéket) és kiadója is visszamondja vele a lemezszerződését. Ideje hát változtatni, így Martin Karrow-nak (Ickarus polgári neve) alkalmazkodnia kell az új helyzethez, ki kell lábalnia az alkotói válságból és helyre kell tennie félresiklott magánéletét.

Természetesen mindez sikerül is neki, az erőteljes színészi jelenlétnek (Paul Kalkbrenner élete első szerepében kifogástalan alakítást nyújt), a rendező hibátlan arányérzékének és a gyönyörű képeknek köszönhetően mégis többet nyújt egy partyközegbe ágyazott bukástörténetnél.

Hannes Stöhr Ickarus szemén keresztül hitelesen mutat be egy szubkultúrát és filmjének egyik legnagyobb előnyévé válik, hogy nem tör pálcát hőse felett, egy pillanatig sem próbál meg moralizálni. A Berlin Calling hangulatfilm, ráadásul a jobbik fajtából, nem csak az elektronikus zene kedvelőinek.