Végre egy jó kis HK-mozi! A Ching toi (Mocsok) követi a jól bevált receptet, Hong Kong szennyel, mocsokkal és vérrel teli utcáit állítja szolgálatba pár rendőrrel és sok-sok bűnözővel karöltve. Az ismerős arcok, mint például Shawn Yue (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Initial D, Shamo) vagy Eric Tsang (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Three, Colour of the Loyalty) hozzák a szokásos színvonalat, de a színészgárda többi tagjára sem lehet panasz (külön kiemelendő a hajléktalan és a kislány kettőse). Apropó hajléktalan, egész egyszerűen telitalálatnak bizonyult a félelmet nem ismerő, könyörtelen csöves emberfeletti harci képességekkel történő felruházása, az intenzív és végtelenül nyers akciójelenetek bámulatosra sikerültek. Bár gore-faktor tekintetében nem jut a Dog Bite Dog magasságába, de a hollywoodi és európai fősodorbeli alkotásokon edződött nézőknek így is okozhat néhány kényelmetlen pillanatot. Az ütésváltások és lövöldözések köré végre sikerült egy olyan történetet írni, ami kellő mélységgel rendelkezik, a fordulatos cselekmény pedig már csak hab a tortán. Brutális akció-thriller, ami a drámát sem nélkülözi, az ázsiai filmek kedvelőinek kötelező néznivaló.
A versenyfilmes szekció bemutatkozója a 9mm című belga alkotás volt, amit egy autodidakta filmes készített. Egy szétesőfélben lévő háromfős család 24 óráját követhetjük nyomon, a Mementóval tökélyre fejlesztett kirakós-struktúra segítségével. Christopher Nolan máig legjobb filmje egy brilliáns alapötletet segítségével átruházta főhősének sérült mentális kondícióját nézőjére, legutóbb pedig Sidney Lumet vitt be egy hatalmas gyomrost (Before the Devil Know's You're Dead) a hiányos információk megfelelő időben történő adagolásával. Taylan Berman megpróbált ezen a vonalon továbbhaladni, azonban egy-két korrektül sikerült jelenet és az erős atmoszféra kivételével filmje nem említhető egy lapon az előbbi mesterművekkel. A motivációk hiányosak (főleg a címadást követően), a formai bravúr olyannyira agyonhasznált, hogy a kezdeti hatásos perspektívaváltások idővel csak hátráltatják a cselekmény kibontakozását. Győzött a forma a tartalommal szemben.
A napot Julio Cortázar novellái alapján készült Mentiras piadosas (Hazug emlékek) zárta, Diego Sabanés elsőfilmes rendező elkísérte alkotását és pár személyes élménnyel egészítette ki a látottakat. A forgatás mintegy 9 évig tartott, ugyanis a finanszírozás a film kosztümös mivolta miatt igencsak nyögvenyelősen ment, a szponzorok kevés fantáziát láttak az alapötletben. A végeredményt látva kétségük sajnos nem volt alaptalan, ugyanis a kész film jócskán hagy kívánnivalókat maga után. Pablo a család szeme fénye, édesanyjával, testvéreivel és pár rokonnal együtt élik középosztálybeli mindennapjaikat, amikor az aranygyermek egyik nap bejelenti, hogy Franciaországba utazik ígéretes zenei karrierjének beindítása miatt. A könnyes búcsú után a rokonok és a személyzet közös megegyezés alapján átveszi Pablo helyét, hogy megóvják édesanyját az esetleges csalódásoktól. Elindul a hazugságspirál, érkeznek az otthon írt levelek "Pablótól", jönnek az ajándékok, jobban megtervezik a fiktív kiruccanást, mint Michael Schofield saját bátyja kiszabadítását. Így leírva akár még érdekesnek is tűnhet a történet, de a valóság sajnos közel sem ilyen rózsás. A párbeszédek alulról súrolják a mexikói szappanoperák színvonalát, a tér-idő kontinuum kitágul és a másodpercek a kelleténél jóval tovább tartanak, az idő előtti távozástól csak az elveim tartottak vissza. Úgy tűnik folytatódik a nyerőszériám, már márciusban megtaláltam az év egyik legrosszabb alkotását.