Őszintén bevallom, nem vagyok bölcsész. De ha az is lennék, biztosan nem Kosztolányi style over substance lírája vagy sovány és egyszerű regényírói munkássága lenne a kedvencem. A Tréfa című novella üdítő kivétel – brutális, enyhén szürrealizmusba hajló szociálpszichológiai tanulmány, mely finom, okos megoldásokkal – elhalgatásokkal, túlzásokkal – operál. Ezek egyike sem mondható el Gárdos Péter adaptációjáról.

Az eredeti mű öt perces cselekményét és név nélküli szereplőit Gárdosnak fel kellett töltenie valamivel, ő pedig a legegyszerűbb sablonokat választotta. A cselekmény eseményeit és fordulatait mindenki kitalálhatja, különösen, ha látott már konzervatív bentlakásos iskolában játszódó filmet (Sleepersre nem kell gondolni, bár manapság a katolikus oktatással való asszociáció adná magát), a karakterek pedig a legelcsépeltebb panelekből állnak össze: a tahó bully, a kívül álló művészlélek, a kiközösített jó tanuló és a többi gyermek mind első látásra beazonosíthatók, és a film során képtelenek bármilyen súlyt felvenni magukra.

Itt látható a forgatókönyv legnagyobb öngólja: Kosztolányi művének nyugtalanító hirtelensége és általánossága elveszik, de a karakterek továbbra is a cselekmény eszközei, elég mélységet nem kapnak. Az őket alakító amatőr gyerekek időnként rendesen affektálnak, de az átlagból egyik irányba sem tűnnek ki (ellentétben a két-három jelenet erejéig feltűnő Kovács Mihállyal, akit Gárdos az egyik Cora hentespultjánál szedett össze a latintanár szerepére, nagyszerű döntés volt).

A Tréfa az idei filmszemlén megkapta a legjobb direktornak járó díjat: a szemle többi filmjéhez még nem volt szerencsém, de Gárdos rendezése némi csapongást, egyenetlenséget leszámítva kiváló, Seregi László operatőri munkája pedig egyértelműen a film csúcspontja: gyönyörű fény-árnyék hatások, nagyrészt statikus képek jellemzik, amikor pedig mégis megmozdítja kameráját, akkor rendkívül elegáns fahrtokkal mozog.

Ellentétben a cselekménnyel, mely nagyrészt egy helyben áll. A történet két mozgatórugója a fiúkért felelős két pap (tudjátok, a „jó tanár” és a „köcsög tanár”), akik oda-vissza vágnak egymásnak, de előnybe senki sem kerül, a macska-egér játék legfeljebb körben, de leginkább egyhelyben mozog. Az időt súlytalan személyes tragédiákkal és olyan magvas gondolatok cseréjével ütik el, mint a „csak az ajtót mutathatom meg” tézis - az már önmagában érdekes, ha egy film a Mátrix trilógiából kölcsönzi a filozófiai középpontját. A már említett rendezői és operatőri munkát dicséri, hogy a film üressége ellenére is csúszik, óranézegetes nélkül ülhető végig. Csak hát minek.

A szemle alatt Gárdos Péter minden interjúban elmesélte, hogy mikor először fejébe vette az adaptáció tervét, barátok és kollégák egyaránt azt mondták, a Tréfa megfilmesíthetetlen. Csak arra nem gondolt, hogy esetleg igazuk volt.