sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek azzal a rengeteg karakterrel, amelyek segítségével a tavalyi év legkellemesebb korongjait, valamint azok előadóinak munkásságát méltattam. február közepe van, közeleg az akadémiai díjkiosztó, a mozik jobbnál jobb filmeket vetítenek, de talán akad majd néhány kíváncsi szempár az éterben, aki szívesen végighallgatja a mondandómat.
eredetileg a toplista 15 korongot tartalmazott, de amint elmélyültem az elemzésekben, jobbnak láttam, ha kevesebb matériával, de sokkal részletesebben foglalkozom, így a lista sokkal inkább egy visszatekintő cikksorozattá lényegült. ezúttal nem követem el azt a hibát, hogy egyetlen nagy konténerbe pakolok bele mindent, mert annak áttekintése (szerkesztése és javítása) komolyan feladja a leckét.
a sorozat 5 részből és egy függelékből áll, melynek első állomása svédország. akit érdekel, bökjön az "elolvasom" gombra.

5. meshuggah: obZen, 2008.

a '80-as évek közepére datálható az az időpont, amikor a későbbi kultikus formáció, a meshuggah néhány tagja zenei pályára adta a fejét. sorozatos tagcserék után kiadtak egy mérsékelt sikert arató bemutatkozó lemezt (contradictions collapse, 1991), de az új időszámítás thomas haake dobos és marten hagström gitáros színre lépésével kezdődött. a végleges, mai napig aktuális felállás (kidman, thordendal, hagström, lövgren, haake) a none, 1994, valamint a selfcaged, 1995 elnevezésű kislemezekkel olyan hangzásvilágot prediktált, ami után kritikus és rajongó egyaránt az ujjait nyalogatta elégedettségében.

a misztikus balesetek után a '90-es évek közepén végre robbant a hasadóanyag: megszületett az a korong (destroy erase improve, 1995), melyen első ízben teljesedett ki az azóta már védjeggyé vált szervezett kaotizmus. a jobbára avant-garde, vagy math metálként emlegetett stílus a thrash metál brutális erejét észbontóan komplex, progresszív struktúrákba oltja, miközben a darabokra tört tempót az experimentális jazz poliritmikájával koordinálja. az intelligens pusztítás elsöprő erővel hatott, sokan azóta sem voltak képesek átlépni a korong okozta katarzison. bár a zenekar azóta sokszorosan rácáfolt önnön zsenialitására, de azt ők is elismerik, hogy a future breed machine óta nem írtak jobb dalt.

a hangulatban, eleganciában és precizitásban is karriercsúcs folytatás (chaosphere, 1998) őrült tempót diktál, de a szerzemények annak ellenére dalszerűek maradnak, hogy az énekes, a dobos, valamint a húrosok más-más ritmusképlet szerint gyalulják szét a hallóidegeket. a zenészek professzionalizmusa meglovagolja a disszonanciát, a zenei massza vonalai ennek megfelelően a súlypontokban egymásra találnak, majd az interferenciát követően továbbfejlődnek. a vázolt kompozíciók látványosak, és nem temetik maguk alá az értelmezőt, mivel a a későbbi matériák sokkoló összetettsége itt még csupán nyomokban tapintható.

az érzékeny formai-tartalmi egyensúly az ezredforduló környékén bomlott meg, amikor a zenekar nyakig merült a szerkezetkomponálás kísérleti világába.
a nothing, 2002 valamivel lassabb, de sokkal súlyosabb, mélyebb, mint bármi, amit eddig produkáltak. a saját rendelésre gyártott 8 húros gitárok disszonáns morgása félelmetes szinkront tart kidman hörgésének alsó regisztereivel, a körkörösen pattogó riffek és a szilánkosra tördelt ritmus pedig egyenesen a globális pusztulás utáni koromfekete semmibe taszítják a hallgatót. a nothing sűrű és kompakt, és az alapkoncepcióból adódóan nélkülözi a konvencionalizmus kapaszkodóit.

a legutóbbi, a joseph heller klasszikusát idéző sorlemez (catch-33, 2005), valamint annak felvezető kislemeze (i, 2004) már vegytiszta struktúratanulmányok voltak, és egyetlen elsöprő, ciklikusan formálódó muzikális vonulatot követtek. a meshuggah módszeresen rombolta le a metál műfajának korlátait, miközben önnön művészetét tökéletesre formálta. ez a szélsőséges experimentális törekvés azonban már befogadhatóság határait feszegette, így megszűnt a muzsika és a befogadó közti emocionális kapcsolat. egy ennyire szenvtelen és öncélú matériát már képtelenség igazán szeretni, ugyanakkor a jéghideg ritmusképletek komplexitása döbbenetes intelligenciát feltételez az együttesről.

a legújabb sorlemez bevallottan a gyökerekhez kíván visszatérni, de mint az már oly sokszor bebizonyosodott, egy sok éve magára hagyott trendet képtelenség ugyanott folytatni. a szerzemények mindezek ellenére egészen dalformát öntenek, hangzásviláguk pedig némileg még hasonlít is a korai matériákra (destroy erase improve, chaospere), de az obZen még így sem lesz a trilógia zárlata. gyorsan leszögezem, kár elkeseredni, mert az elmúlt időszak kísérletezésének eredménye szerencsére akarva-akaratlanul előfurakodik a tudatos szerkesztés leple alól, hogy kitöltse a múltidézés szükségszerű "hibáiból" adódó hézagokat.

a világ egyik legjobb dobosaként számon tartott thomas haake idén végre hanyagolta a programozható drumkit from hell szoftvert, hogy halálpontos ütéseivel újradefiniálja a poliritmia fogalmát. az eltelt évek során thordendal és hagström tökélyre fejlesztették személyre szabott gitárjaik kezelését, így azok védjeggyé vált hangzása az új lemezen is kulcspozíciót kapott. az is egyre valószínűbb, hogy jens kidman egy másik bolygóról származik, hiszen ez a korlátokat nem ismerő, masszív üvöltés, bármely földlakó hangszálait felőrölné.

a matéria látszólag egyszerűbb, mint szerteágazó elődje, mert a progresszív felütés után szabadon engedett fékezhetetlen energia a rendelkezésre álló 50 percben darabokra szakít testet-lelket. a húsdarálást lehámozva azonban itt is olyan mérvű a struktúrák komplexitása, hogy ép ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan a zsenialitás és a puritanizmus között feszülő ambivalencia.

a néhány másodperces nyitány pontosan arra elég, hogy a hallgató jó erősen megkapaszkodjon valamiben, mert a kezdő trió (combustion, electric red) felér egy élveboncolással. a bleed egyértelműen a lemez legjobbja, zakatoló riffek és eszelős lábdob váltják egymást, majd az egész szerkezet kettétörik, hogy zákózott gitárszóló mutasson utat az őrületes hajrának. a lethargica progresszív dallamma vihar előtti csendet szimbolizál, hogy a pusztítás ereje nagyobbnak mutatkozhasson. káprázatos a húrosok összjátéka a pineal gland optics alatt, míg a pravus hátborzongató váltásai még a lelket is kirázzák a test börtönéből. a nyers brutalitás egészen az összegző, monumentális záródalig (dancers to a discordant system) kitart, melyben a kiváló együttes minden fontosabb zenei megmozdulása, jellegzetessége helyet kap.

számomra elképzelhetetlen, hogy a meshuggah merre indul tovább egy ilyen szenzációs lemez után, de nem aggódom értük. arról az együttesről van szó, amelyben a dobos írja a dalszöveget, az énekes gitárriffeket konstruál, a gitárosnak pedig csupán néhány órára van szüksége, hogy megtanulja, majd hibátlanul előadja a machine head aznap esti koncertjének teljes gitárszekcióját.