Beteg. Rémisztően beteg.

Így lehetne leírni azt az elmét, mely a Mum & Dad bizonyos jeleneteit megalkotta.

Az elmúlt harminc évben a horror bejárta a világot: a nyolcvanas évek végéig meghatározó (ugyanakkor az olaszok által már lehagyott) amerikai ijesztgetés helyét a millenium előtt ázsia foglalta el, majd a Ringu remakkel kezdődően a j-horrorok újrái árasztották el a piacot és fárasztották le a közönséget, akiknek egyre nagyobb étvágyát végül három évvel ezelőtt csillapította Neil Marshall és a Descent. A figyelem ezzel Angliára szegeződött, a szigetország filmesei pedig megpróbáltak eleget tenni az elvárásoknak: a tavalyi év elején Oliver Blackburn bemutatkozása, a Donkey Punch kapott hatalmas underground hírverést, hogy aztán a bemutatás után rögtön a feledés homályába tűnjön a szörnyen érdektelen slasher/thriller (a sors iróniája, hogy nem sokkal később a semmiből tört elő az Eden Lake, hogy földbe döngölje blogunk teljes szerkesztőségét és az egyre növekvő internetes rajongótábort).

A legújabb felkapott kezdő Steven Sheil, aki első filmjével már mindenképp történelmet írt: a Mum & Dad az első brit rilíz, mely a mozis bemutatóval egyidőben kerül a dvd-polcokra is. Az újító forgalmazással szemben a film maga a hőskorba nyúlik vissza ihletért: a történet egy őrült (a rendező szavai találóbbak: fucked-up) családról szól, akik a Heathrow melletti házukban kínoznak és darabolnak ártatlan áldozatokat – igaz, nem láncfűrésszel.

Tobe Hooper klasszikusához hasonlóan a Mum & Dad sem csak statisztákat, de társadalmi problémákat is boncol: a közvetlenül London melletti, de az urbánus környezettől mégis sokban különböző élettér ideális miliő a szigorú - de veszélyesen torz - szabályok közt élő család bemutatására: bőrpofáékkal ellentétben ez a família kívülről teljesen átlagos, a sötét sarkokat csak azok fedezhetik fel, akik már beházasodtak (a szülők áldozataikat mind gyermekükké fogadják, a titok a családban marad), Sheil kellő iróniával és túlzással ábrázolja a társadalomban élő társadalom, az egyéni szabályok szerint működő külvárosi családok helyzetét (a téma nem, a megközelítés azonban különbözik az Eden Laketól, mely a probléma egy szeletét vizsgálta meg jóval realistább módon).

Sheil filmje nem csak a szociális réteg visszafogottsában különbözik a láncfűrészestől, a slasher-mag is olyan messze van az elődtől, mint London Texastól: annak vértelenségével szemben Sheil kamerája semmitől sem riad vissza, a gore-meter nem csak magasan van, de nagyon durván kiakad. A rendező a megjelenés idején egy interjúban leszögezte, filmjében az erőszak nem öncélú, nem igazi torture porn. Valamilyen szinten igaza van, az it látott exploitation a Saw-széria tinikre hangolt gornó-szintjén könnyedén túllép: iskolapéldája annak a betegesen mocskos fantáziának, melynek agyszüleményeit soha, semmilyen körülmények között nem szabadna papírra, vagy esetünkben, celluloidra vetni. És ennek ellenére, vagy inkább, épp ezért, az egész működik, hiszen kegyetlensége még a hozzám hasonló kötélidegzetű, sokat látott recenzőrnek is képes meglepetést, és ezáltal döbbenetet, rémületet, és ami a legfontosabb, félelmet okozni. Dicséretes azonban, hogy a direktor nem elégszik meg egyszerű sokk-halmozással, a film legfeszültebb pillanatai azok, melyek egy-egy erőszakkitörés közt játszódnak: a bizonytalanság által körbelengett atmoszférából árad a suspense, és ezt még a kiszámítható cselekmény-fordulatok sem tudják aláásni.

A zárókép és annak katarzisa ennek köszönhetően felszabadító, de az utóízben mégis ott bújkálnak a nehezen torelálható jelenetek: a „végre vége” érzés ez esetben nem csak a filmben látott horrornak, de a film horrorjainak is szól.