Michele Soavi filmjének (anti)hőse egyszerű dologra vágyik: a börtönből kijutva szeretne visszailleszkedni a társadalomba. A folyamat hasonlóan letisztult: mindössze zsarolás, rablás és gyilkosság szükséges hozzá. Az Arrivederci amore, ciao egyszerre gúnyosan cinikus és hűvösen objektív mozi: helyenként Kubrick legjobb pillanatait idézi, máskor Fincher rideg képeire emlékeztet (az operatőri munkáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni), a gengszterlét bemutatása pedig Scorsese montázsait iskolázza le - zene, vágás, fényképezés: mind hibátlan. A színészvezetés és a főszereplők játéka is példás: Alessio Boni egyszerre számító, kíméletlen rohadék és szimpátiát keltő tragikus hős, Michele Placido pedig a világ legnagyobb szemétládáját alakítja az őt sakkban tartó korrupt rendőr szerepében.
Soavi az ember és a klasszikus értékek helyét keresi a mai világban, és a lelkiismeret csírájától is mentes Giorgio történetét elnézve a férfias becsület és a női romantika is letűnt korok maradékainak tűnnek: az érvényesülés és a beilleszkedés csak az ördöggel való lepaktálás után lehetséges (akár képletesen beszélünk, akár Placido Aneddáját tekintjük az antikrisztus megtestesülésének), Giorgo csak a pusztítással építheti újra identitását. A film végén még megkísérel egy kétségbeesett próbálozást lelke összefoltozására, de ez a rövid elbizonytalanodás is sokba kerül neki: az erkölcsösség a modern férfinak nem válhat javára. A pillanatnyi zavar utáni introspekció és önelfogadás egyszerre rémisztő és felszabadító (még ha helyenként hajszálnyit didaktikus) katarzishoz vezet: ritka manapság az ilyen.
Az egész filmet áthatja valami leírhatatlanul magabiztos maszkulinitás: a ritkán feltűnő nők áldozatok, elnyomott, kihasznált lények, de a forgatókönyv ambivalenciája talán itt a legerősebb, hiszen az erkölcsi fölény végig az övék marad. Ne higgyük azonban, hogy ez a diadal jelent valamit; Soavi kompromisszumok nélkül, hajszálpontos ívű narratívával, (nem túl) egyszerű szimbólumokkal és nagyon sokáig velünk maradó képek segítségével vázolja fel a magától értetődő, de a lelkiismeret által nehezen elfogadott igazságot: a pisztoly csövébe nézve baszhatod az ideáljaidat.