Van egy olyan érzésem, hogy John Moore nem is játszott a Max Payne-nel. Ránézett a borítójára, esetleg elolvasta a hátlapot, s talán, ismétlem: talán megnézett egy-két youtube-os videót. Filmjének ugyanis köze sincs ahhoz a világhoz, melyet leginkább a "fast food noir" jelzővel tudnék leírni, hisz a Max Payne közelebb vitte a játékos srácokat a filmnoirok türelmet igénylő stílusához, méghozzá trendkövető és -alakító megoldásokkal (stílus, atmoszféra, bullettime...); így a sötét krimibe foglalt akciójáték nem csupán fogyaszthatóvá, egyenesen kultikussá vált.

A vásznon látható Max Payne azonban nem több egy buta és meglepően unalmas akciófilmnél, melynek történetét - bonyodalomtól végkifejletig - 5 perc alatt össze lehet rakni, melynek faarcú főhőse halovány szimpátiát sem tud ébreszteni (ez a Payne nem tragikus, nem szenvedő, hanem egyszerűen bunkó), melynek stílusjegyei kimerülnek egy szűrőben és szar időjárásban (a zivatar és hózápor konstans, de sehol egy náthás figura, pedig mindenki előszeretettel beszélget szarrá ázás közben), de ami a legotrombább húzás a rajongókkal szemben: az első lövöldözésre egy egész órát kell várni, az első és egyetlen(!!!) bullet time tűzpárbajra pedig vagy 75 percet.

És a (kétségkívül stílusosan összerakott) előzetesek angyalai? Sajnos ők is nagyon hamar szárnyaszegetté válnak, hisz a rendező egy pillanatig sem csinál ügyet abból, hogy csak drogos víziókról van szó. A kérdés csupán az, hogy ki a fene akar olyan drogot szedni, amitől szárnyas démonokat lát és jobb esetben csak kataton állapotba kerül? Mondjátok azt, hogy naiv vagyok.

A film az utolsó fél órában kicsit magára talál (értsd: végre kitölti zajjal és mozgással az akciófilmes kliséket), de erősen kétlem, hogy addig bárki is eljuthat rajongással a szívében... netalántán ébren.