„De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?”

Mac Bethad mac Findlaích (a mai skót gael írásmód szerint: MacBheatha mac Fhionnlaigh) Skócia királya volt 1040-től egészen 1057. augusztus 15-én bekövetkezett erőszakos haláláig. (Születési időpontja ismeretlen.) Uralkodása egyes feljegyzések szerint különösen véres időszaknak számított, ezért is nevezték „Rí Deircc”-nek (vörös király). Az utókor főleg William Shakespeare történetileg nem teljesen hiteles drámájának köszönhetően – az angol írásmód szerint – ismeri Macbeth nevét. Az „avoni bárd” művéből az évtizedek során számos filmváltozat is készült, a rendezők között pedig olyan kiválóságokat találhatunk, mint például Orson Welles, Akira Kuroszava és Roman Polanski.

A történelmi Macbeth
„Bal hüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg.”

Macbeth apja Findláech mac Ruaidrí volt, anyja egyes források szerint a lánya, mások szerint az unokája volt II. Malcolm (Máel Coluim mac Cináeda) skót királynak. Findláech mac Ruaidrít 1020 tájékán meggyilkolták. A krónikák Alba királyaként emlékeznek meg az elhunytról, akinek utóda (és feltételezett gyilkosa), Máel Coluim mac Máil Brigte 9 évvel később halt meg, tisztázatlan körülmények között. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy fivére, Gille Coemgáin vagy Macbeth örökölte-e az Alba királya címet. Annyi bizonyos, hogy Gille Coemgáin 1032-ben meghalt, özvegyét, Groucht pedig Macbeth feleségül vette. A házaspár együtt nevelte Gille és Grouch fiát, aki később Lulach néven lépett trónra. 1034. november 25-én meghalt II. Malcolm. Utóda unokája, Duncan (Donnchad mac Crínáin) lett. A shakespeare-i drámával ellentétben Duncan fiatal király volt, és fiatalon halt meg. Uralkodása eleinte eseménytelenül telt, az 1030-as évek végére azonban kiéleződtek a személyével kapcsolatos konfliktusok. Macbeth 1040. augusztus 15-én Pitgavenynél (ma: Bothnagowan) legyőzte a trónbitorlónak tartott Duncan seregét, és megölte a királyt. Duncan özvegye a halott király két gyermekével (Máel Coluim mac Donnchada és Domnall Bán mac Donnchada alias Donalbane: a későbbi III. Malcolm, illetve III. Donald skót király) együtt elmenekült, alighanem Athol várába. A skót történelem ezen korszaka meglehetősen zavaros, mivel kevés forrás maradt fenn azokból az időkből, ráadásul ezek a krónikák gyakran ellentmondanak egymásnak. A krónikások viszont nagyjából egyetértenek abban, hogy a véres háborúk javarészt azért törtek ki, mert a soros uralkodót nem mindenki tartotta legitimnek. Duncan apja Macbeth ellen indult seregével, ám 1045-ben őt is legyőzték és megölték. Macbeth uralkodását – akárcsak elődeiét – a folytonos torzsalkodások és összecsapások jellemezték. Helyzete akkor vált súlyossá, amikor belekeveredett az angol trónért folytatott harcba, mely Godwin, Wessex earlje és Hitvalló Edvárd között tört ki. Macbeth 1052-ben ugyanis befogadta az Angliából száműzött normannokat, ezért Edvárd 1054-ben nagyszabású támadást intézett Skócia ellen. Az „Ulsteri Krónika” szerint a két sereg összecsapásában 3000 skót és 1500 angol katona vesztette életét, nem szólva a rengeteg sebesültről. Macbeth túlélte az ütközetet, de visszavonulásra kényszerült. Három évvel később a lumphanani csatában vesztette életét Duncan egyik fia, a későbbi III. Malcolm által. Utóda azonban – Shakespeare drámájával ellentétben – nem Malcolm lett, hanem saját mostohafia, Lulach.

Érdekes módon Macbethről a korabeli krónikák általában visszafogottan emlékeztek meg, és semmivel sem tartották őt kegyetlenebb vagy zsarnokibb királynak, mint elődeit. A későbbi évszázadok során azonban negatív legenda szövődött az alakja köré olyan íróknak köszönhetően, mint például a XIV. századi John of Fordun és Andrew of Wyntoun. Shakespeare szintén elég szabadon kezelte a figurát és a történelmi tényeket (erről majd a következő fejezetben esik szó). A modern kori történészek megkíséreltek objektív képet festeni Macbeth személyéről, ám az ellentmondásos forrásmunkák miatt inkább csak teóriákat tudtak gyártani. Ezek egyike, hogy tulajdonképpen Duncan támadta meg Macbethet, mivel besúgói szerint a nagyravágyó skót nemes veszélyeztette a hatalmát, ám a csatában végül alulmaradt, így került ellenfele a trónra. Az új királynak köszönhetően kezdtek elterjedni a feudális viszonyok Skóciában. Macbeth állítólag még Rómába is elzarándokolt, hogy rávegye a pápát arra, hogy engedélyezze a kelta egyházat. (Nem járt sikerrel.) Bukásában közrejátszott az a tény, hogy az angol királyok már akkoriban is igyekeztek Skóciát az uralmuk alá hajtani, ráadásul a későbbi III. Malcolm – Macbethtel ellentétben – határozottan angolbarátnak volt mondható.

A színdarab
„Merek annyit, amennyit férfi merhet; Aki többet mer, nem ember.”

A MACBETH Shakespeare egyik legismertebb és egyben legrövidebb drámája, amely valamikor 1603 és 1606 között keletkezett. Egyes feltételezések szerint a mű I. (Stuart) Jakab király 1603-as trónra lépésének tiszteletére íródott, hiszen a Stuartok Macbeth egykori barátját, az általa megöletett Banquót tekintették ősüknek. E teória hívei szerint Shakespeare az új királynak kívánt hódolni a negyedik felvonás elejével: a boszorkányok barlangjába látogató Macbeth előtt megjelenik nyolc király, s a tükröt tartó nyolcadikat követi Banquo szelleme. Vagyis Macbeth Banquo utódait látja maga előtt, a nyolcadik király pedig nem más, mint a dráma megírásakor uralkodó Jakab. Más magyarázók viszont az 1605-ös vagy 1606-os keletkezési évszámot tartják valószínűbbnek, és természetesen ők is a dráma szövegével indokolják a feltevésüket. Szerintük a második felvonás 3. színének elején a kapus monológja egyértelmű utalásokat tartalmaz korabeli peres ügyekre, különösen a jezsuita Henry Garnet perére, amely 1606 tavaszán zajlott. A három boszorkány alakját állítólag az a három különös nőfigura – titokzatos jövendőmondók – ihlette, akikkel I. Jakab 1605 tavaszán találkozott Oxfordban: e találkozásról és a királyra gyakorolt hatásáról Shakespeare valószínűleg tudomást szerzett. Noha mindmáig nem sikerült pontosítani a MACBETH keletkezési idejét, abban mindkét tábor egyetért, hogy a mű bizonyosan 1607 előttről származik.

Nemcsak a keletkezés pontos dátuma vitatott, hanem az is, hogy vajon a teljes szöveg Shakespeare-től való-e. 1623-ból maradt fenn ugyanis a dráma első írásos változata, ám ez rövidebb, mint a későbbiekben elterjedt verzió. Az első bővítésre állítólag már 1615-ben sor került: Thomas Middleton „A boszorkány” című drámájából került át két vers a MACBETH-be, és valószínűleg Middleton keze nyomán került a darabba a harmadik felvonás 5. színe is, melyben a három boszorkány találkozik Hekatéval, a mágia királynőjével. A betoldásokra azért lehetett szükség, mert a boszorkánytéma akkoriban igen népszerű volt az angol színpadokon, a MACBETH viszont nem volt túl sikeres, ezért kellett bele valami „közönségcsalogató” elem. A negyedik felvonásban az 1. szín bizonyos részletei állítólag szintén nem Shakespeare-től származnak, noha ezeket a betoldásokat a XIX. század végétől gyakran tekintik az eredeti szöveg szerves részének. Ugyanakkor egyes szakértők úgy gondolják, hogy kidolgozatlanságuk ellenére ezek a rövid közjátékok nyelvezetükben annyira beilleszkednek a shakespeare-i szövegbe, hogy szerzőségüket nem lehet kétségbe vonni. Szerintük helytelen kiindulópont az 1623-ból fennmaradt szöveget teljesnek tekinteni, hiszen az ilyesfajta fóliókba többnyire mindig rövidített szöveg került. Ők inkább arra hajlanak, hogy a dráma szövege nemhogy bővített lenne, hanem inkább csonkított, hiszen feltűnően rövidebb, mint például az OTHELLO, a LEAR KIRÁLY vagy a HAMLET. A rövidítés elméletét támasztja alá, hogy a Shakespeare-től megszokott részletes kidolgozottság helyett a MACBETH jószerivel az „akciók”-ra van kihegyezve, s a szerző más darabjaival ellentétben nemhogy a mellékszereplők, de maga a főszereplő is kevésbé kidolgozott figura. Mások viszont azzal magyarázzák a MACBETH feltűnő rövidségét, hogy I. Jakab egyáltalán nem szerette a hosszú előadásokat, és ezt Shakespeare-nek is tanácsos volt figyelembe vennie.

Szó volt már arról, hogy a drámaíró nem volt különösebben hűséges a történelmi tényekhez. E kijelentést talán úgy lehetne árnyalni, hogy Shakespeare más történelmi személyekhez kapcsolódó valós motívumokat használt fel a MACBETH főszereplőinek jellemzéséhez. Raphael Holinshed „Angolországi, Skótországi és Írországi Króniká”-jából Shakespeare többször is ihletet merített, és e műben talált feljegyzést egy bizonyos Donwaldról, aki különböző gyanús nőszemélyekkel, banyákkal és boszorkányokkal cimborált. Donwaldnak volt egy becsvágyó felesége is, aki arra buzdította a férjét, hogy ölje meg Duff királyt, és lépjen a helyére. Ez be is következett, ám Donwaldot élete végéig lelkifurdalás gyötörte. A drámában Macbeth előtt megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme. Holinshed krónikája szerint Kenneth király volt az, akit meggyilkolt unokaöccse árnya addig kísértett, míg végül az uralkodó megőrült. A következő fejezetben szó lesz a darabot sújtó „átok”-ról, amely állítólag a bemutató óta végigkíséri a művet. Mivel ez a visszapillantó azonban alapvetően nem Shakespeare művéről szól, ezért nem térnék ki a dráma számos értelmezési lehetőségére, sem arra a rengeteg írásműre, zenés darabra, paródiára és filmre, melyeket Macbeth alakja, illetve Shakespeare drámája ihletett.

A Macbeth-átok
„Mielőtt befejezi vaksi röptét a denevér, mielőtt álmosan elzümmögi Hekaté szaruszárnyú bogara az éj altató jelét: iszonyú tett történik.”

Shakespeare darabja köré meglepően hamar legenda szövődött, mely szerint a drámát elátkozták, és szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele. Állítólag az angol színészek évszázadok óta még a címét sem mondják ki, csak úgy emlegetik, hogy „that play” (az a darab) vagy „the scottish tragedy” (a skót tragédia). A baljóslatú események az 1606. december 26-án tartott előadással kezdődtek. A Lady Macbethet alakító színész – ahogyan a SZERELMES SHAKESPEARE-ből is tudjuk, azokban az években az angol színpadokon a női szerepeket is férfiak játszották –, Hal Berridge titokzatos eredetű lázban váratlanul meghalt. A szerepet maga Shakespeare vette át, aki eredetileg a kapust játszotta volna. A premieren részt vett I. Jakab angol király (skót uralkodóként: VI. Jakab), akinek annyira nem tetszett a dráma, hogy rögvest be is tiltotta. A király haragját többféle okkal magyarázták. Jakab a történetírók szerint erősen hitt a mágiában és a természetfölötti erőkben, ezért rossz néven vette, hogy Shakespeare kifecsegi a boszorkányok titkos praktikáit, különleges varázsigéit. A boszorkánymesterek – állítólag magának az uralkodónak a parancsára – megátkozták a drámát. Valószínűbb azonban, hogy a betiltás hátterében gyakorlatiasabb okok álltak. I. Jakab a lefejezett Stuart Mária fia volt, aki anyja ellenfelét, I. Erzsébet királynőt követte az angol trónon, noha korábban – pénz ellenében – ígéretet tett az uralkodónőnek arra, hogy nem fog trónkövetelőként fellépni. Nem kizárt, hogy a király úgy gondolta, a trónbitorló Macbeth személyén keresztül Shakespeare valójában ellene intéz burkolt támadást.

És most tekintsük át a leghíresebb szerencsétlenségek krónikáját. 1672-ben Amszterdamban a címszerepet játszó színész tisztázatlan okok miatt kelléktőr helyett valódi késsel támadt a Duncant alakító kollégájára, és valóban megölte őt a közönség szeme láttára. 1775-ben a nézők kis híján megverték Sarah Siddons színésznőt, mert elégedetlenek voltak Lady Macbethként nyújtott alakításával. (E legenda több mint meglepő, hiszen a drámatörténetben mindmáig Siddonst tartják a tökéletes Lady Macbethnek, és játékáról annak idején számos elragadtatott kritika jelent meg.) 1849-ben a New York-i Astor Palace nézőterén a MACBETH előadása közben zavargás tört ki, és a tumultusban 31 embert halálra tapostak. A modern színjátszás atyjaként emlegetett Sztanyiszlavszkij 1900-ban a moszkvai Művész Színházban kívánta megrendezni a darabot. Miután a súgó váratlanul meghalt a súgólyukban, Sztanyiszlavszkij nem folytatta tovább a munkát, a bemutató elmaradt. 1926-ban Sybill Thorndike színésznő élt át nehéz perceket, mivel termetes partnere az egyik jelenetben majdnem megfojtotta. 1948-ban Diana Wynard még rosszabbul járt: alvajárás közben elvétette a lépést a díszletemelvényen, és körülbelül 5 métert zuhant. 1934-ben Malcolm Keen játszotta volna Macbethet, ám a jeles színész képtelen volt megszólalni a színpadon ebben a szerepben. Alister Sim lett volna az utóda, ő viszont hirtelen belázasodott, akárcsak évszázadokkal korábbi előde, Hal Berridge. Laurence Olivier sem úszta meg baj nélkül az elátkozott darab bemutatását. Egy 1937-es előadáson a magasból lezuhant egy több mint tízkilós ellensúly, s a színész élete csupán néhány centiméteren múlt. Ráadásul az egyik jelenetben eltörött Olivier kardja, a letört penge pedig nagy ívben a nézőtérre repült, ahol megsebesítette az egyik nézőt, aki az izgalmak miatt szívrohamot kapott. (Olivier évekkel később viszont egész másképp emlékezett vissza az esetre.) A nagy Shakespeare-színész nem úszta meg ennyivel. 1955-ben Stratford-upon-Avonban lépett színpadra Macbeth szerepében. Kardjával egy szerencsétlen véletlen folytán megsebesítette partnere, Keith Michell szemét. Olivier sem maradt sértetlen: lezuhant egy 6 méter magas emelvényről. 1942-ben a John Gielgud nevével fémjelzett előadássorozatot kísérte balszerencse: előbb a Duncant alakító színész halt meg, majd a három boszorkányt játszó színésznők közül ketten. Szomorú ráadásként a díszlet- és jelmeztervező az előadáshoz készített munkái között lett öngyilkos. 1953-ban a Bermudákon tartott szabadtéri előadások egyikén Charlton Heston súlyos égési sérüléseket szenvedett a lábszárán és a lágyékán, mivel valaki benzinbe áztatta a jelmeznadrágot. Magyar tragédia is kapcsolódik a MACBETH-hez. 1971. november 5-én a Miskolci Nemzeti Színházban a jelmezes főpróba közepén a címszerepet játszó 38 éves Upor Péter szívrohamot kapott, és meghalt. (A szerepet Paláncz Ferenc vette át a néhány héttel későbbi premieren.)

A felsoroltakon kívül számos esetben az átok csupán a bukásban, illetve egyes színészek magánéletében (például a premiert követő váratlan szakításokban és válásokban) érvényesült. Ugyanakkor nem szabad letagadni azt a tényt sem, hogy a MACBETH számos alkalommal került a közönség elé mindenfajta baljós kísérőjelenség nélkül. A filmváltozatok némelyikét viszont szintén sújtotta a „Macbeth-átok”, ámbár 1908 és 1910 között négy feldolgozás is készült baj nélkül, sőt később Akira Kuroszava is számottevő problémák nélkül forgatta le a japán verziót A VÉRES TRÓN (1957) címmel. Nem mindenkinek volt azonban ilyen szerencséje. Az 1903-as némafilmváltozat két főszereplőjének – Godfrey Tearle és Edmund Gwenn – bajvívó jelenete például túl jól sikerült. Tearle kis híján életét vesztette, mikor megsebesült, Gwenn pedig olyan sérülést szenvedett, melynek nyomai örökre megmaradtak. A múlt század közepén grúz filmesek akartak készíteni egy orosz nyelvű változatot. A külső helyszíneken zajló forgatást szomorú esemény szakította félbe: ételmérgezés történt, melyben a stáb 9 tagja halt meg. 1969-ben az MGM egyik stúdiójában tűz ütött ki. Később megállapították, hogy a lángok az egyik irodai asztalnál keletkeztek, ahol valaki égve felejtett egy cigarettát. Az asztalon egy tervezési fázisban lévő produkció forgatókönyve hevert, a MACBETH. Orson Welles amerikai (rendezői) karrierjét állítólag a MACBETH filmváltozata (1948) tette végleg tönkre. Uzsorakamattal felvett kölcsönből forgatta a filmet, amely azonban csúfosan megbukott, ráadásul Wellest is akkoriban hagyta el világszép felesége, Rita Hayworth. A kegyelemdöfést a velencei filmfesztivál zsűrije adta meg, amikor Welles MACBETH-je helyett Olivier HAMLET-jét díjazta. A legendagyártók szerint Roman Polanski második felesége, a gyönyörű és állapotos Sharon Tate tragédiáját is a „Macbeth-átok” okozta, mivel a lengyel rendező az 1969-es gyilkosság idején éppen a Shakespeare-darab megfilmesítését készítette elő. Bármilyen tetszetősen és izgalmasan is hangzik mindez, valójában tipikus „nagyvárosi legenda”: Polanski akkoriban ugyanis Robert Merle „Állati elmék” című regényéből akart filmet forgatni, és ennek érdekében utazott 1969 nyarán Londonba. A bürokráciának köszönhette, hogy nem lett a „Manson család” áldozata. Az utolsó pillanatban derült ki ugyanis, hogy Romannak már nem érvényes az amerikai vízuma, s mivel épp péntek délután volt, meg kellett várnia a hétfőt, hogy új vízumot szerezzen. Az összesen öt áldozatot követelő Los Angeles-i mészárlásra azon a hétvégén került sor. A Sharon brutális halála miatt összeroppant Polanski félbehagyta a Merle-mű megfilmesítésének munkálatait. Öt évvel később Mike Nichols forgatott filmet a regényből A DELFIN NAPJA (1974) címmel, melyet a magyar mozikban is bemutattak.

Polanski Macbethje
„Lemossa-e Neptunus óceánja ezt a vért?”

Polanski munkával próbálta elterelni a gondolatait a tragédiáról, de az „Állati elmék”-hez már nem tért vissza. Henri Charriere „Pillangó” című bestsellerének megfilmesítését tervezgette Warren Beatty főszereplésével, a projekt azonban anyagi okok miatt végül nem valósult meg. (1973-ban Franklin J. Schaffner rendezte meg a PILLANGÓ-t a címszerepben Steve McQueennel.) Shakespeare véres királydrámája megfelelő alapanyagnak tűnt, ami lehetőséget adott Polanski számára, hogy „kirendezze” magából a Tate-gyilkosság miatti fájdalmát. A híres brit színikritikussal, a Shakespeare-szakértőnek számító Kenneth Tynannel közösen írta a forgatókönyvet, melyhez részletes storyboardot is készített. Nem tértek el jelentősen az eredeti szövegtől, a pszichológiai megközelítés érdekében azonban bizonyos részeket belső monológgá alakítottak át, és néhány ponton átértelmezték a drámát. Az egyik fontos változtatás a szereplők életkora volt. 3 évvel korábban Franco Zeffirelli már nagy feltűnést keltett azzal, hogy a RÓMEÓ ÉS JÚLIA (1968) általa rendezett – és megérdemelten világsikert aratott – filmváltozatában szakított a begyöpösödött hagyományokkal, és a két főszerepet nagyjából olyan korú fiatalokra bízta, mint amilyeneknek Shakespeare eredetileg megírta őket. Polanski és Tynan szintén eltértek a színjátszási hagyományoktól, amikor Macbethet és feleségét „megfiatalították”. Az ő értelmezésükben a házaspárt egyszerre jellemzi a fiatalok nagyravágyása, meggondolatlansága és tapasztalatlansága: „Újoncok vagyunk még a tettben” – ahogyan maga Macbeth mondja az eredeti szövegben. A forgatókönyvírók szerint a való életben azok, akik a legnagyobb gonoszságokat elkövetik, olykor egyáltalán nem félelmetesek vagy taszítóak. Lady Macbethet például gyakran ábrázolták zsémbes perszónaként, ám Polanskinál a figura nőiesebb és lágyabb lett, ami még jobban kiemelte tetteinek szörnyűségét. Jelentős változáson ment keresztül Ross karaktere is, aki a filmben egyrészt egyértelműen Macbeth bűntársa (valójában ő Banquo harmadik gyilkosa, akit a drámában nem említenek név szerint, s ő teszi lehetővé, hogy a merénylők bejussannak Macduff várába, és legyilkolják a férfi családját), másrészt köpönyegforgató nemes, aki azért fordít hátat a trónbitorlónak, mert reményeivel ellentétben Macbeth nem őt, hanem Seytont nevezi ki thánnak. (A thán skót főnemesi cím volt, nagyjából a gróf megfelelője). A film végén Ross éppoly lelkesen helyezi a koronát Malcolm fejére, és élteti őt új királyként, mint ahogyan a mű elején tette Macbethtel. Shakespeare drámája Malcolm megkoronázásával ér véget, a filmváltozat azonban továbbfolytatódik, és mellőzi az új király záróbeszédét. Visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: ezúttal Donalbaint látjuk, a királlyá koronázott Malcolm fivérét, amint belép a boszorkányok barlangjába, ahol alighanem ugyanolyan gyilkos gondolatokat ébresztő jóslatot fog kapni, mint a történet elején Macbeth. Ezzel a befejezéssel Tynan és Polanski azt sejteti, hogy a vérengzés nem ért véget a trónbitorló halálával, a hatalomvágy és a gyilkos ösztönök továbbélnek.

A nagy hollywoodi stúdiók egyáltalán nem tülekedtek azért, hogy finanszírozzák Polanski új filmjét, noha előző alkotása, a ROSEMARY GYERMEKE (1968) kiugró kasszasiker volt, a készülő produkció iránti érdeklődést pedig előre garantálta az a tény, hogy Sharon Tate halála óta Polanski még nem rendezett filmet. Végül a rendező jó barátja, Victor Lownes, a „Playboy” angol kiadója oldotta meg a problémát. Nemcsak beszállt a gyártási költségekbe, hanem rávette az amerikai anyalap tulajdonosát, Hugh M. Hefnert is, hogy vegyen részt a film elkészítésében. Egyesek szerint a minden szakmai igényessége ellenére „szexlap”-ként számon tartott „Playboy” közreműködése miatt volt szükség arra, hogy Lady Macbeth meztelen legyen az alvajáró jelenetben. Tynan és Polanski azonban cáfolták ezt a híresztelést, és azt állították, hogy a meztelen jelenet már a „Playboy” színrelépése előtt szerepelt a forgatókönyvben. Akárhogy is volt, az tény, hogy a Lady Macbeth megformálására kiszemelt Tuesday Weld éppen azért mondta le a szerepet, mert nem volt hajlandó meztelenül mutatkozni a kamerák előtt. Már elkezdődött a forgatás, mire megtalálták az utódát Francesca Annis személyében. A főszerepet eredetileg a kitűnő Albert Finneynek szánták, ő azonban csak azzal a feltétellel vállalta volna a munkát, ha a rendezést is rábízzák. Ez teljesíthetetlen kérés volt, ezért az alkotók új Macbeth után néztek. Jelentkezőkben nem volt hiány: a „véres király”-t például szívesen eljátszotta volna két, szinte ismeretlen színész, Jon Finch és Martin Shaw is. Polanski végül Finchnek adta a szerepet, aki olyan meggyőző alakítást nyújtott, amellyel még Alfred Hitchcock figyelmét is felkeltette. A nagy Hitch a következő évben forgatta a TÉBOLY (1972) című krimijét – több évtizedes hollywoodi kitérőjét követően ismét Angliában –, amelynek hatásmechanizmusába ravaszul beépítette azt a lehetőséget, hogy a véres Polanski-film után a nézők önkéntelenül is hajlamosak lesznek azt hinni, hogy a Jon Finch játszotta főszereplő valóban gyilkos a TÉBOLY-ban is. Egyébként Martin Shaw sem maradt ki a MACBETH-ből, mivel Polanski rábízta Banquo szerepét.

A MACBETH Polanski számára felért egy pszichoterápiával, noha a rendező utólag tagadta, hogy ilyen indíttatásból látott volna munkához. Az viszont tény, hogy sem előtte, sem utána nem készített még egy ilyen kegyetlen és vérben tocsogó filmet. Vannak olyan elméletek, hogy a rengeteg vérrel Polanski valójában felesége brutális halálának emlékképeit szerette volna „kimosni” az agyából. (Az egész világot bejárta az a fotó, amely Polanskiról készült nem sokkal a gyilkosságok után a Los Angeles-i villa hátsó bejáratánál, melyre a színésznő gyilkosa, a tizenéves Susan Atkins Sharon Tate vérével mázolta fel a PIG – disznó – szót. A rendező később azt mondta, hogy ezzel a fotóval szerette volna felrázni a közvéleményt, amely a média hatására már-már az áldozatokat kiáltotta ki valódi bűnösöknek, és remélte, hogy jelentkezik valaki, aki hasznos információt tud adni a hetekig egy helyben toporgó rendőrségnek.) Állítólag a forgatás idején a stáb néhány tagja, sőt maga Kenneth Tynan is figyelmeztette Polanskit, hogy túl sok a vér, ám a rendező erre így felelt: „Valóban sok lenne? Láttad volna a házamat tavaly nyáron!” A tragédia emléke kétségtelenül rányomta bélyegét a MACBETH-re. Duncan király meggyilkolása például az eredeti drámában a színpadon kívül történik, Polanski filmjében azonban döbbenetes részletességgel látható, amint Macbeth számos késszúrással megöli az idős uralkodót. (A Tate-gyilkosságok több áldozatát, köztük magát a színésznőt is, késekkel szurkálták halálra.) A Macduff várában lezajlott mészárlás megrendezéséhez Polanski gyerekkorának egyik nyomasztó emlékét is felhasználta, amikor SS-tisztek forgatták fel a házukat. Macbeth emberei ebben a jelenetben a gyerekeket sem kímélik. Az egyik áldozatot egy művérrel alaposan összekent négyéves kislány alakította, akinek Polanski megmutatta, hogyan játsszon halottat. Utána megkérdezte a gyerek nevét is: a kislányt Sharonnak hívták. A hetekig tartó forgatás egyébként kis híján valódi tragédiával kezdődött. A Snowdonia Nemzeti Parkban az egyik segédoperatőrt a hirtelen feltámadt erős szél már az első nap egy hasadékba sodorta, de szerencsére megúszta a balesetet. Kellemetlen perceket élt át az egyik kaszkadőr is. Az egyik jelenetben ugyanis egy medve látható, s az állatra kutyák támadnak. Polanski először megpróbálta igazi medvével felvenni a jelenetet, ám az első állat túl félénk volt, a második viszont a frászt hozta a stáb tagjaira. Végül a rendező úgy döntött, hogy állatbőrbe bújt kaszkadőrrel veszi fel a jelenetet. A kaszkadőr úgy tudta, egy kutya fog rátámadni, a felvétel kezdetekor viszont Polanski arra utasította az illetékest, hogy három kutyát eresszen a „medvére”. Szegény kaszkadőr persze ordított, hogy szedjék le róla a kutyákat, ám a jelenet végül úgy sikerült, ahogyan a rendező szerette volna.

A MACBETH volt a Playboy Productions első filmes vállalkozása, ám egy darabig úgy tűnt, az utolsó is, hiszen Polanski opuszának fogadtatása vegyes volt, a nagy kereskedelmi siker pedig elmaradt. A kritikusok – ahogy az várható volt – főleg az erőszakot, a sok vért és a meztelenséget kifogásolták. Szóvá tették még, hogy a rendező képletesen is erőszakot követett el Shakespeare művén, mivel a befejezés megváltoztatásával elmaradt a katarzis, Polanski pesszimista látásmódjának köszönhetően a néző az ismétlődő erőszak örvényébe kerül vissza. Ugyanakkor elismerték, hogy a film rendkívül szuggesztív, és Polanski következetesen valósította meg saját koncepcióját, még ha az szerintük nem is egyezik meg Shakespeare-ével. Elhangzott az is, hogy a MACBETH a korhűségre való törekvés ellenére is helyenként anakronisztikus: az egyik jelenetben például Geoffrey Chaucer egyik verséből (Merciles Beautè) hangzik el egy részlet, noha Macbeth a XI. században élt, Chaucer viszont három évszázaddal később. A rendező a premiert követően az „Evening Standard”-nek adott interjújában cinikusan nyilatkozott a Playboy Productionsről, és lényegében elhatárolódott a cégtől. Victor Lowness annyira megsértődött Polanski „árulásán”, hogy megszakította vele a barátságot. Annak ellenére sem békültek ki, hogy szinte egy időben váltak kegyvesztetté: az 1970-es évek közepén Lownest gyanús ügyletek miatt menesztették a „Playboy”-tól, miután majdnem csődbe vitte a céget, Polanskit pedig egy kiskorú lány megerőszakolásával vádolták meg.

Magyarországi bemutató
„Még mindig érzem a vér szagát. Arábia minden fűszere nem édesíti meg már ezt a kis kezet. Ó, ó, ó!”

A MACBETH volt a második Polanski-film, amely – bő egy évtizeddel a KÉS A VÍZBEN (1962) után – a magyar mozik műsorára került. A hazai premier tulajdonképpen kultúrpolitikai merészség volt, hiszen Nyugatra való távozása után Polanski nemkívánatos alkotónak számított a keleti blokk országaiban. Az akkoriban monopolhelyzetben lévő hazai forgalmazócég, a MOKÉP valószínűleg Shakespeare-re hivatkozva tudta kijátszani az éber filmcenzorokat, és bemutatni a MACBETH-et a magyar közönségnek. Szinte hihetetlen, de a film vágatlanul ment át a szűrőn, ami azért is meglepő, mert a hazai nézők azokban az években jóval visszafogottabb alkotásokhoz voltak szoktatva, a MACBETH viszont elég sok véres jelenetet tartalmaz. Ennek ellenére nem a legszigorúbb besorolási kategóriát kapta, vagyis megtekintésének alsó korhatára 18 helyett 16 év volt. A „Film, Színház, Muzsika” kritikusa, Kürti László így írt a műről a lap 1974. február 9-i számában:

„A korrajz döbbenetesen hiteles, Polanski a kitűnő operatőr, Gil Taylor segítségével azt a régi Skóciát varázsolja elénk, amely a shakespeare-i hősök lételeme, ahol a vajákos jóslat is megfér a realitás keretei között, mert a boszorkányok a társadalom leprás számkivetettjeiként jelennek meg, és ahol a lelkifurdalás megtestesedő csodáinak is rendre megvan a pszichológiai magyarázatuk. Sáros utakon, szűk várudvarokban, mécsesek világította rideg termekben elevenedik meg a hatalom gátlástalan megszerzésének, zsarnoki őrzésének és elvesztésének története. […] Nincs a színdarabban olyan, a színfalak mögött játszódó gyilkolás, amely itt ne a maga alapos, precíz végrehajtásával elevenedne meg. Akasztás, oldalbaszúrás, letaglózás – a részletekig kidolgozott szakértelemmel, és vér, vér méretlenül. […] A néző, akit egyébként óvnak a rémfilmek műfajától, viszolyogva fogadhatja ezeket a durván sokkoló eszközöket, amelyek egy egészében nagy tehetséggel megcsinált film fogyatékosságai, és olykor bizony óhatatlanul elterelik a figyelmet a dráma mélyebb rétegeiről az elborzasztó látványosság felé.”

MACBETH (The Tragedy of Macbeth) – angol–amerikai film, 1971. Vetítési idő: 135 perc. Rendezte: Roman Polanski. Írta: William Shakespeare azonos című drámájából Kenneth Tynan és Roman Polanski. Operatőr: Gilbert (Gil) Taylor. Zene: The Third Ear Band. Díszlet: Bryan Graves. Jelmez: Anthony Mendleson. Vágó: Alastair McIntyre. Főszereplők: Jon Finch (Macbeth), Francesca Annis (Lady Macbeth), Martin Shaw (Banquo), Terence Bayler (Macduff), John Stride (Ross), Nicholas Selby (Duncan), Stephen Chase (Malcolm), Paul Shelley (Donalbain), Maisie MacFarquhar (első boszorkány), Elsie Taylor (második boszorkány), Noelle Rimmington (harmadik boszorkány). Producer: Andrew Braunsberg, Timothy Burrill, Hugh M. Hefner, Victor Lownes. Gyártó: Caliban Films, Playboy Productions. Bemutató: 1971. október 13. (Egyesült Államok), 1974. február 7. (Magyarország).

Fontosabb díjak és jelölések
1972, NBR-díj: A legjobb angol nyelvű film
1973, BAFTA-díj: Anthony Mendleson (legjobb jelmez)
1973, BAFTA-jelölés: The Third Ear Band (Anthony Asquith-díj a legjobb filmzenéért)

(A szövegben szereplő Shakespeare-idézeteket Szabó Lőrinc fordította.)