Kiefer Sutherlandet nem csupán gyilkos tükrök, de a 24 szelleme is üldözi Alexandra Aja második hollywoodi rendezésében, és ez meglehetősen komikusnak hat, lévén a MIRRORS egészen más zsánert jár körbe, mint a ketyegő akciósorozat. Kiefer tükrökre lövöldöz, három percenként recsegi azt, hogy "Damn it!" és még egy apácára is fegyvert fog - természetesen a nagyobb jó érdekében. És ez még csak a kisebbik rossz: Alexandra Aja és szokásos írótársa, Grégory Levasseur annyira elslamposkodta a horror humán részét, hogy a kínosan esetlen "jellemárnyalás" (a Sutherland által alakított Ben Carson alkoholproblémája, valamint az ennek köszönhetően elveszített családja és munkája) az AngryAlien mókás nyuszifilmjeit idézi: egy kétperces jelenetben Carsonnak sikerül lezavarnia a feleségével 1 db "megváltoztam", 1 db "Jack Torrance öccse vagyok" és 1 db "szeretlek, hiányzol, adj még egy esélyt" figurát.

A rendező fiatalos sietsége bizonyos szinten érthető (bár elszomorító, hogy pont a jó horrorfilmek egyik alapszabályát hagyja figyelmen kívül, azaz az áldozat fontosabb, mint a mumus): alig várja, hogy a tükrökkel teli kísértetáruházba cipelje a nézőt, ahol válogatott rémségekkel borogossa meg a kukoricás zacskókat. Innen ered a film másik nagy problémája: a MIRRORS eredetileg egy 2003-as koreai horror (INTO THE MIRROR) alapján készült, azaz követi az ázsiában oly divatos "mindennapos dolgok terrorja" nyomvonalat, de meglehetősen lazán. Aja ugyanis legalább annyira szeretne trendinek, mint a 70-es éveket megidézve okkultistának látszani, a paranoia vonalról nem is beszélve. Ennyi alkotóelemből pedig nem igazán akar kisülni az élvezetes horrortorta.

A gore a tőle megszokotthoz képest visszafogottabb, de szinte biztos vagyok abban, hogy DVD-n jön majd egy unrated változat, amelyben többek között Amy Smart is tovább tépi a száját.