Ötfős csapatunkat nem kis meglepetés érte, mikor szembe találta magát a hangzatos névre hallgató Arenával, ami még véletlenül sem emlékeztet az ezzel a szóval általában megtisztelt létesítményekre - hacsak annyiban nem, hogy egy erősebb buli esetén sportot lehet űzni a túlélésből.... Az irónia esete foroghat fenn, ugyanis a Gasometertől nem messze található zenés-táncos klubnál lepukkantabbat én még nem láttam, mióta a Party Túra jó pár évvel ezelőtt lehúzta a rolót. Szerintem a hely szellemét remekül illusztrálja eme snapshot, amit az árnyékszobában lőttem:

Persze, a placc maga "fuck cares" kategória a fellépő fényében, amely eddig magáénak tudhatja az év albuma címet - a Vantage Point ugyanis legalább 4 zseniális és minimum másik 4 zseniális-közeli dallal bír. Szerencsémre(?) én már akkor ismerkedtem meg közelebbről a belga dEUS-szal, mikor a zenekar kijött az állítólagos őrületből és nyilvánvaló tehetségét épkézláb dalok formájában tálalta. Az "ős-iSTEN-rajongók" természetesen felháborodhatnak, mint valószínűleg a The Ideal Crash megjelenésekor tették, szívük joga, mindenesetre tegnap este a régi és új dEUS találkozott egymással, s jelentem, közelebbi rokonságot mutatnak egymással, mint gondolni mertem volna.

Az Arenában 5-600 ember zsúfolódott össze: kicsik és nagyok, de főleg az utóbbiak. A sör jó szar volt - még szerencse, hogy kijelölt sofőrként inkább almaszószt szlopáltam (Ausztriában mi mást?) -, az előzenekar (a brit Sennen) viszont egészen rendben volt, habár a korai Radioheadet idéző szívfájdalommal és magas hangokkal vegyes ének vs. gitárzúzás tényleg mintha évtizedet tévesztett volna.

A dEUS nem sokkal 9 előtt indított, nem ősrobbanással - mert hát biztosan a fejünkre omlott volna az Arena homlokzata -, hanem a Slow című nótával. A belga ötös remek koncertzenekar, a szó hagyományos értelmében véve, hisz nem viszik túlzásba a kommunikálást, néhány izzón kívül nincsenek showelemek se, viszont maximálisan rágyúrnak arra, hogy zenéjükkel megtalálják a közönséget; jól érzik magukat a színpadon, s ha ők is, hát mi is.

Az osztrákokat azért nem könnyű mozgásra bírni: de ez már így lesz, míg le nem rohanjuk őket tankokkal, vagy valami hasonló. A dEUS meglehetősen kevés új dalhoz nyúl (nincs se When She Comes Down, se Eternal Woman, de még Is A Robot se, ami miatt sírok, elhangzik viszont az Oh Your God, a The Architect, a Smokers Reflect és az őrületesen jó Favourite Game, amit elejétől végéig lefilmezek, mert muszáj), ugyanakkor nem keveset időzik a múltban (az első visszatapsot a Sud & Soda rendesen kinyújtott koncertváltozata előzi meg), de még a jövőbe is bepillantást - egy dal erejéig, aminek a címét sikeresen elfelejtettem, bocsánat.

Öreg ember nem vénember - ez a mikrofon mindkét oldalán beigazolódik. Mérleg: két visszataps (utolsó szám: For The Roses), 105 percnyi zenei felfrissülés és némi hiányérzet (a gitárriffek szólhattak volna eréjesebben is).