Ragadjuk meg a pillanatot és tekintsünk vissza Spike Jonze Being John Malkovich-ának egyik jelenetére. Pontosabban arra a jelenetére, melyben a címszereplő saját elméjébe szabadul be és vizsgálódik negyed órát nagy-nagy rémületben. Ha megvan, hatványozzuk a hatást egy háromjegyű számmal, és megkapjuk Todd Haynes filmjének gerincét. Elméletileg egy Bob Dylan biopicet látunk, gyakorlatilag azonban a szemeink elé tárt műalkotás sokkal inkább tiszteletnyilvánítás egy rendkívüli élet, és generáció előtt, mint életrajzi film. Utóbbi állítást igazolja, hogy Haynes fogta Dylan életének fontosabb korszakait, és mag módjára elvetette, méghozzá jó távol egymástól, majd a már kihajtott, egymástól független, mégis egymásra rímelő életszilánkokból állította össze filmjét.

Üzenete sokféleképpen értelmezhető, egyrészt Dylan-t, illetve az ő életét emeli piedesztálra azzal, hogy bebizonyítja, a muzsikuslegenda életének eseményeiből jópár embernek jutna egy életre elegendő szeretet, hit, elismertség, vagy ezeknek a hiánya. Másrészt a hagyományos, lineáris történetvezetésű életrajzi montázsoknak is szelíd fityiszt mutat azzal, hogy filmje tökéletesen jellemzi központi személyiségét úgy, hogy az fizikailag ott sincs. És hogy miért csak fizikailag? A kérdés megválaszolásához ismét tekintsünk vissza a fentebbi Spike Jonze kapcsolatra. Ahogy az ominózus jelenetben a szürreális mikrokozmosz szereplői Malkovich nevével kommunikáltak, úgy jelen esetben Dylan gondolatai, életfilozófiája kerül terítékre.

A szereplők nem ritkán dalszövegrészletekkel társalognak, a Pat Garrett és Billy a kölyök (melyben Dylan epizodistaként, és zeneszerzőként tévekenykedett) címszereplői életre kelnek, hatalmas, odavetített pókok trappolnak a falon, az egyik alter-ego Ginsberg-gel bratyizik, egy másik gospelt énekel szívvel-lélekkel. Az I'm Not There nem egy biopic, hanem nagyrészt Bob Dylan, kisebb részt Haynes elméinek felhatodolt és celluloidra rögzített metszete. A sok kisebb-nagyobb részlet azonban darabjaira eshetne, ha amúgy tarantinosan, tényleges epizódokban kerül tálalásra eme kettő több mint érdekes elme szüleménye. A bukást Haynes egy ügyes húzással megkerüli, és egymásra mossa történeteit, így nem csupán a folytonosság illúzióját kelti, de megnyugtatóan fogyaszthatóvá, és érdekessé is teszi filmjét.

A színészi alakításokról ezúttal tényleg teljesen felesleges lenne ódákat zengeni, és nem csupán az örökzöld, és kimeríthetetlen közhely okán, miszerint mindenki remekel, hanem azért is mert a névtelen, de nyilvánvalóan tehetséges színészekhez hasonlóan a húzónevek is abszolút a rendezői víziónak vannak alárendelve. Bob Dylan összes bemutatásra kerülő élete egyaránt autentikus, függetlenül attól, hogy Batman, vagy éppen egy félelmetesen muzikális fekete kissrác áll a középpontban. Az egyetlen színész(nő), akinek esetében kilóg a lóláb, az Cate Blanchett. A tökéletességtől csupán néhány lépéssel elmaradó alakítást jócskán megsínyli az I'm Not There.

Nem áll szándékomban elvitatni Blanchett Oscar jelölését, vagy bármely elismerést, amelyet ezért az alakításért aratott le, inkább a rendezői koncepció előtt állok értetlenül. Noha vitathatatlanul Blanchett azonosul leginkább Dylan-nel a zenésszel, Dylan, mint férfi tökéletesen súlytalan marad, ami nem csak egy (vagy inkább az egyetlen) jó okot szolgáltatja arra, hogy belekössek Haynes filmjébe, de meglehetősen zavaró is a karakter néhány soviniszta fennhangú megjegyzésekor, arról nem is beszélve, hogy a Blanchett megformálta Jude Quinn társaságában még Allen Ginsberg is hetero-nak tűnik íly módon.

Haynes adaptálta az adaptálhatatlant, mi több szórakoztatóvá is tette azt, így megalkotva az évtized egyik legeredetibb szerzői filmjét. A sör habján azonban ezúttal is fészkelődik egy légy. Csak egy igazán apró, szinte észrevehetetlen példány ücsörög rajta, mely legyen bármilyen kicsi és jelentéktelen, érezhetően ott van.