FIGYELEM! Az alábbi szöveg spoilereket is tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, ne olvasd el ezt a cikket!

„Ra-Ra-Rasputin, Lover of the Russian Queen” – énekelte az 1970-es évek végének egyik legnépszerűbb slágerében a Boney M., s valószínűleg sok magyar poprajongó nekik köszönhetően hallott először a történelem e különös, sokat vitatott alakjáról. Mindehhez rögtön egy hamis információ is járult, hiszen semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Raszputyin valóban a cárné szeretője lett volna. A Boney M. nótája egyébként nálunk hamar tiltólistára került, évekig nem játszották a Magyar Rádióban, nehogy megsértsük szovjet barátaink érzékenységét. A sláger hazai vesszőfutása azonban semmiség ahhoz a Canossa-járáshoz képest, amelyben Elem Klimovnak volt része, míg végre megvalósíthatta és bemutathatta Raszputyinról szóló nagyszabású történelmi tablóját.

Ki volt Raszputyin?
Grigorij Jefimovics Raszputyin (1869–1916) Szibériában született, a Pokrovszkoje nevű falucskában. Nem volt szorgalmas gyerek, nem járt iskolába, kerülte a házi munkát, és szinte az egész napot heverészéssel töltötte. Látnoki karrierje állítólag egy véletlennel vette kezdetét. Valaki a falujukban ellopta az egyik paraszt egyetlen lovát, és a tettes nem került elő. Grigorij egy adott pillanatban prófétai hangon kijelentette: „Pjotr Alekszandrovics volt a tolvaj!” Valószínűleg teljesen véletlenül, de beletrafált az igazságba, és ekkor kezdték el rebesgetni róla a falubeliek, hogy csodás képességei vannak. Az elkövetkezendő években mindenesetre egyéb képességeit csillogtatta meg, főleg a mértéktelen ivászat és az asszonyok elcsábítása terén. Mindkettőhöz remekül értett. Praszkovja Dubrovina volt az a „szerencsés”, akit feleségül vett, és akinek három gyermeket (Maria, Varvara, Dmitrij) nemzett. Grigorij 30 éves volt, amikor végre elkezdődött szent emberi pályafutása. Egy ízben egy fiatal szerzetest szállított a Verhoturje kolostorba, s útközben a vele való beszélgetés olyan mély benyomást tett rá, hogy úgy döntött, ottmarad ő is a kolostorban. Verhoturje az eretnek szerzetesek otthona volt, akik szembeszálltak az egyház hivatalos irányvonalával, és a maguk – kissé zavaros – módján értelmezték az ortodox tanokat. Raszputyin rendkívül fogékonynak bizonyult ezen szónoklatok iránt, s némi idő elteltével mint szent ember indult országos zarándoklatra. Az elmaradott Oroszország parasztjai istenfélő, babonás emberek voltak, akikre nagy hatást tett a mosdatlanul, mocskos reverendában, bozontos szakállal, szent énekeket kántálva zarándokoló Grigorij, aki első ránézésre Istennek tetsző módon élt. Híre szájról szájra járt, s ahogy az lenni szokott, a „csodáiról” szóló történeteket mindegyik mesélő kiszínezte egy kicsit. Természetesen egy idő után a hivatalos egyházi körök is tudomást szereztek róla, s miután a magas méltóságok meggyőződtek arról, hogy Raszputyin semmiféle veszedelmet nem jelent rájuk nézve, a „szent ember” előtt nyitva állt az út Szentpétervár felé.

Az orosz cárok trónján ekkor II. Miklós ült, aki az angol Viktória királynő egyik unokáját, Viktoria Alix hesseni hercegnőt vette feleségül. Házasságkötése után az asszony felvette az Alekszandra Fjodorovna nevet. A frigyet baljós események kísérték. A cár trónra lépése alkalmából népünnepélyt hirdettek a hodinkai mezőn, ám az esemény tömegkatasztrófába torkollott, mivel a vártnál lényegesen nagyobb számban megjelent érdeklődők nyugtalankodni és lökdösödni kezdtek. A polgármester parancsára a kozák katonaság karddal és korbáccsal látott hozzá a rend helyreállításához. A kitört pánikban az emberek egymást taposták agyon, sokan pedig belezuhantak a mezőt átszelő, hadgyakorlatok céljából ásott védőárokba. Több száz halott maradt a helyszínen, főleg nők és gyerekek. Később egy kijevi díszünnepség során a felséges pár szeme láttára süllyedt el egy ünnepélyesen feldíszített hajó, melynek 300 utasa a vízbe fulladt. A legnagyobb személyes tragédia akkor következett be, amikor Alekszandra Fjodorovna megszülte a várva várt trónörököst, Alekszej cárevicset. (Előtte csak lányai születtek.) Viktória királynő leszármazottait ugyanis a „beltenyészet”-nek (az egymás közötti házasságoknak) köszönhetően a hemofília (vérzékenység) átka sújtotta, melyet az anya útján a fiú utódok örököltek. A cárné élete ettől kezdve örökös rettegés volt fia, családja és az ország sorsáért. Soha nem tudta megszeretni új hazáját, s amikor kitört az I. világháború, melyben Oroszország Németországgal került szembe, a nép szemében az egyébként is gőgösnek tartott, valójában félénk és szorongó cárné lett a gyűlölt „német nő”. Kétségbeejtő helyzete miatt – hiszen férje rokonaival sem volt harmonikus a kapcsolata – szabad prédája lett a sarlatánoknak, akiktől családja és az ország sorsának jobbra fordulását remélte.

Több variáció is fennmaradt arról, hogyan került Raszputyin a cári udvarba. Az egyik szerint a montenegrói származású Milica és Sztana nagyhercegnők találkoztak vele Kijevben, s mivel jó benyomást keltett bennük, cár anyácska figyelmébe ajánlották a „szent ember”-t. Egy másik változat szerint Alekszandra Fjodorovna bizalmasa, Anna Virubova keze volt a dologban, mivel az udvarhölgy Raszputyin odaadó hívének számított. Egyébként Virubováról is azt beszélték, hogy Raszputyin ágyasa volt, ám ez a pletyka is valótlannak bizonyult, az 1917-es forradalom után ugyanis Annának megalázó vizsgálatokon kellett bizonyítania a szüzességét. Nem kisebb személyiség biztatta emlékiratai megírására, mint Makszim Gorkij. Anna emigrációban vetette papírra az emlékeit, s cáfolta, hogy ő vitte volna a cári udvarba Raszputyint, ám az tény, hogy ő közvetített a „szent ember” és az uralkodói család között. Virubova egyébként egészen haláláig állította, hogy élete számos szerencsés fordulata, például súlyos betegségekből való felépülése Raszputyin csodáinak tulajdonítható. A legvalószínűbb magyarázat Raszputyin feltűnésére Szentpéterváron alighanem az, hogy az egyházi méltóságok álltak mögötte – nélkülük szinte semmi nem történhetett Oroszországban –, mert úgy gondolták, az a legbiztosabb, ha a maguk emberét tudhatják a cári család közvetlen közelében. Ami egészen bizonyos, hogy Raszputyin első megjelenése a cári udvarban rendkívül hatásosra sikerült. Történt ugyanis, hogy a kétéves cárevics lehorzsolta a térdét, a seb pedig megállíthatatlanul vérzett, s Alekszej menthetetlennek tűnt. Raszputyinért küldettek, aki csapzottan, ziláltan, de elképesztő energiával és magabiztossággal viharzott be a cár dolgozószobájába, majd miután egy muzsikhoz méltó közvetlenséggel megölelte és megcsókolta a döbbent és aggódó cári házaspárt, Aljosához indult. A gyerek szobájában bő negyedórát imádkozással töltött egy ikon előtt. Ezután beszélni kezdett a kimerült kisfiúhoz, akinek kíváncsiságát felkeltette a különös férfi, és mély, kellemes hangján előadott történetei. Rövidesen álomba szenderült, sebének vérzése pedig hamarosan elállt. A cárné térden állva mondott köszönetet fia megmentéséért, és ettől kezdve úgy tekintett Raszputyinra, mint akit maga a Jóisten küldött a cári család megmentésére. Grigorij Jefimovics rövid idő alatt szédületes karriert futott be, a legelőkelőbb személyiségek vetekedtek a kegyeiért, hiszen a cári család fölötti befolyásának köszönhetően bárkit magas méltóságba helyeztethetett vagy éppen távolíttathatott el a pozíciójából. Ebbéli szolgálatainak persze megkérte az árát, nem feltétlenül pénzben: volt, hogy a nagyratörő férfiak feleségeinek kegyeit kérte viszonzásul. Talán még így sem csinált volna nagyobb bajt, mint bármelyik más szélhámos a történelemben – például az ál-Dmitrij Borisz Godunov idején –, ha nem épp dicstelen pályafutása időszakára esett volna a cári Oroszország válsága, amely előbb az I. világháborúba, majd az 1917-es forradalomba torkollott. Cár atyuska nem volt annyira babonás, mint a felesége, és egyáltalán nem volt vak, tudott az „istenember” féktelen kicsapongásairól, részeg orgiáiról, melyekről Alekszandra Fjodorovna nem volt hajlandó tudomást venni, az egészet rágalomnak tartotta. II. Miklós azonban nem annyira Raszputyin, hanem inkább saját felesége befolyása alatt állt, Alekszandra Fjodorovna pedig a „szent ember” zavaros látomásaira és kinyilatkoztatásaira hivatkozva előbb csak személyes, később már politikai, sőt egyenesen katonai ügyekben is befolyásolta a cárt. Ezek a tanácsok persze semmire nem voltak jók, a cári csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a világháborús frontokon, s mindezért a nép főleg II. Miklóst hibáztatta, akit egyre gyakrabban emlegettek „Véreskezű”-ként. Raszputyin egyvalamiben tehát feltétlenül eredményesnek bizonyult: sikerrel és végzetesen megtépázta az akkoriban éppen 300 éves fennállását ünneplő Romanov-dinasztia tekintélyét.

Raszputyin napról napra növekvő hatalma, korlátlan befolyása a cári családra, s ezáltal egész Oroszország sorsára természetesen egyre többeket töltött el aggodalommal, s ők nem az Isten, hanem inkább a Sátán emberét látták a muzsikban. Előbb az egyház fordult szembe vele, miután világossá vált, hogy a „szent ember” egyáltalán nem az ő bábjukként viselkedik, majd a politikusok is ellene fordultak. Megkísérelték megvesztegetéssel eltávolítani Szentpétervárról, eredménytelenül. Végül magára a cárra gyakoroltak nyomást, tömeges lemondást helyezve kilátásba, mire II. Miklós kénytelen volt elküldeni az udvartól családja „hű barátját”. A Sors azonban újra Raszputyin kezére játszott. Egy kiránduláson a cárevics megsebesült, az orvosok pedig ismét tehetetlenül álltak a betegágya körül. Alekszandra Fjodorovna kétségbeesetten kérte Raszputyin visszahívását, a csoda pedig újra bekövetkezett. Az „istenember” diadalmasan visszatért Szentpétervárra, a cári udvarba, ellenségei azonban nem nyugodtak, s elhatározták, hogy végeznek vele. Először Jermogen püspök és Iliodor barát léptek akcióba. Egy kolostorba invitálták Raszputyint, ahol egy vita ürügyén feszületekkel félig agyonverték, míg végre Raszputyin megígérte, hogy eltűnik Szentpétervárról. Persze nem tűnt el, véresen egyenesen a cárné elé ment, aki férjétől a bűnösök szigorú megbüntetését követelte. A szarajevói merénylet napján, 1914. június 28-án Konya Guszeva prostituált késsel súlyosan megsebesítette Raszputyint, aki azonban túlélte a támadást. Végül mohó szexuális étvágya okozta a vesztét. A jó barátjának gondolt Feliksz Juszupov nagyherceg, a cár rokona csalta tőrbe. Az összeesküvés másik kulcsembere Vlagyimir Puriskevics, a duma egyik képviselője volt. A csalétket Juszupov szépséges felesége, Irina jelentette. Raszputyint 1916. december 29-e (az orosz naptár szerint: december 16-a) estéjén Juszupov a palotájába csalta azzal az ürüggyel, hogy bemutatja Irinának. A pincébe vitte a vendéget, mondván, hogy fent még estély zajlik, aminek meg kell várni a végét. Az összeesküvők remélték, hogy a várakozó Raszputyin ezalatt bőségesen fogyaszt majd a feltálalt mérgezett süteményből és italból. Ez meg is történt, a méreg azonban szinte semmilyen hatással nem volt Raszputyinra. Mindez megdöbbentette az összeesküvőket, akik már-már kezdték azt hinni, tényleg valamiféle szenttel van dolguk. Mivel Raszputyin megelégelte a várakozást és távozni akart, Juszupov végül fegyvert rántott, és rálőtt. A „szent ember” ekkor sem halt meg, s míg merénylői a nyomok eltüntetésével foglalkoztak, kitámolygott az udvarra. Végül Puriskevics lőtte agyon. A holttestet a Névába dobták az előre kivágott léken keresztül.

A rendőrség másnap megtalálta a vérnyomokat a folyó jegén, sőt a halott egyik csizmáját is. Rövidesen kiderült, hogy Raszputyin eltűnt. Anna Virubova tudott arról, hogy az „istenember” előző este Juszupov herceghez készült, és hamar kiderült, hogy kik követték el a merényletet. Az ügyet azonban a rokoni kapcsolatok miatt el kellett tussolni, Juszupovot mindössze ukrajnai birtokaira száműzték. Raszputyin holttestét végül sikerült megtalálni, a boncolás pedig kimutatta, hogy tüdejébe víz került, ami arra utalt, hogy még a Néva jege alatt is életben volt, tehát valószínűleg nem a lövések végeztek vele, hanem vízbe fulladt. Alekszandra Fjodorovna ragaszkodott ahhoz, hogy a cári rezidencián, Carszkoje Szelóban temessék el a halottat. A szertartáson a teljes cári család rész vett. Bő másfél évvel élték túl „barátjukat”: 1918 nyarán végezték ki őket Jekatyerinburgban, a bolsevikok parancsára. Holttesteiket savval öntötték le, és jeltelen sírba temették a közeli erdőben. Raszputyin sem nyugodhatott békében: az 1917-es forradalom lázában kihantolták a sírját, maradványait pedig elégették. Természetesen később számos magyarázat született arra, hogy Raszputyin miként tudott látványos javulást elérni a beteg cárevicsnél, illetve miért volt olyan nehéz végezni vele. Valószínűleg tényleg rendelkezett némi hipnotikus erővel és járatos lehetett a népi gyógymódokban. Tudhatta például, hogy a vérzékenységet a magas vérnyomás fokozza, vagyis a beteg megnyugtatásával a vérnyomás csökkenthető, a vérzés pedig megállítható. Egyesek szerint kevésbé tisztességes módszerei is voltak. Távollétében állítólag hű emberei, Virubova udvarhölgy és Badmajev, tibeti orvos a cárevics ételébe mandragóragyökeret és szarvasagancsport kevertek, mely összetevők fokozták a vérzékenység tüneteit, s melyek adagolását Raszputyin megjelenésekor hirtelen beszüntették. A „szent ember” meggyilkolásának estéjén a méreg hatástalansága leginkább azzal magyarázható, hogy a merényletbe beavatott vegyész félelmében valószínűleg csak ártalmatlan szert kevert az ételekbe és az italokba. Más elméletek szerint a borban és a süteményben lévő nagy mennyiségű cukor, melyet a méreg keserű ízének ellensúlyozására használtak, valójában semlegesítette a ciánkálit: Raszputyin rosszul lett ugyan a méregtől, de nem halt meg tőle. Érdemes megemlíteni még, hogy az 1930-as években az emigrációban élő Irina Juszupova becsületsértési pert indított az MGM ellen, mert a filmtársaság által forgatott Raszputyin-film szerint viszonya volt a sarlatánnal, akivel a valóságban állítólag sosem találkozott. Hiába adtak az alkotók más nevet a filmbéli hercegnőnek, a bíróság úgy találta, hogy a kereset megalapozott, és 25 ezer font sterling kártérítést ítéltek meg Irinának. A perben maga Feliksz Juszupov is tanúvallomást tett, és ekkor azt állította, hogy puskatussal verte agyon Raszputyint, mivel az még Puriskevics pisztolylövése után is életben volt.

A film elkészítésének története
Az eredetileg repülőmérnöki diplomával rendelkező Elem Klimov 1964-ben forgatta első filmjét, a Hurrá, nyaralunk! című csípős szatírát, amely egy úttörőtábor hétköznapjainak bemutatásán keresztül valójában éles társadalomkritikát fogalmazott meg. Következő alkotása, az Egy fogorvos kalandjai (1965) című vígjáték felkeltette a nagy tekintélyű kolléga, Ivan Pirjev – a Moszfilm egyik akkori igazgatója – figyelmét. Pirjev azt ajánlotta Klimovnak, hogy készítsen egy filmet az 1917-es októberi forradalom 50. évfordulójára. Témaként Raszputyint, illetve a forradalmat közvetlenül megelőző 1916-os eseményeket javasolta. Klimovot eleinte nem érdekelte különösebben egy történelmi film lehetősége, ám a korabeli szovjet viszonyok mellett egy ilyen felkérést nem volt tanácsos csípőből visszautasítani. A rendező tehát elmerült a történelmi iratok, feljegyzések, memoárok és dokumentációk tanulmányozásába, és hamarosan beleszeretett a témába. Első elképzelése az volt, hogy szatirikus oldalról közelíti meg az eseményeket, ezért a Hurrá, nyaralunk! két forgatókönyvíróját, Szemjon Lungint és Ilja Nuszinovot vonta be a munkába. Az előkészületekről a korabeli magyar filmsajtó is tudósított. A Képes Film Híradó 1967. februári száma ezt írta: „Elem Klimov, a Hurrá, nyaralunk! rendezője újabb szatirikus szovjet film rendezésére készül. Ezúttal történelmi témát választott: Az Antikrisztus című film a Romanov dinasztia utolsó napjait és Raszputyin bukását eleveníti meg.” Az eredeti forgatókönyv Raszputyin valóságos alakja és a róla szóló történelmi legenda ütköztetésére épült, ám Klimov végül elvetette ezt a megközelítésmódot. Emiatt egyrészt teljesen át kellett dolgozni a forgatókönyvet, másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy az idő sürgető szorításában ebből mégsem lesz jubileumi film. Klimov a Sport, sport, sport (1970) című dokumentumfilm készítése során fedezte fel, hogy híradófelvételek montázs jellegű alkalmazásával milyen hatásos eredmény érhető el. Az Agónia forgatásakor „továbbfejlesztette” ezt a módszert: nemcsak felbecsülhetetlen értékű eredeti híradófelvételeket használt fel, hanem több jelenetet úgy forgatott le, hogy azok korabeli híradók hatását keltsék, s aztán a kétféle anyagot összedolgozta. Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy „összemossa” a fikció és a valóság határait, másrészt ellenpontozza a cselekményt. A tulajdonképpeni történet Raszputyinnal a középpontban ugyanis már-már barokkosan gazdag, helyenként szinte festői, máskor egyenesen szürrealista színes képekben elevenedik meg, ennek ellenpontjaként pedig fekete-fehér, rendkívül realisztikus híradóbetétek tudósítanak az egyszerű nép sanyarú sorsáról. A kétféle vizuális stílus szembeállítása rendkívül érzékletes képet ad arról, hogy micsoda óriási szakadék tátongott az uralkodó osztály és a nép között. Felfoghatjuk úgy is, hogy e módszernek köszönhetően valójában az irrealitás és a realitás világa néz farkasszemet egymással. (Érdemes megemlíteni, hogy Klimovtól teljesen függetlenül Jugoszláviában Duŝan Makavejev is a dokumentumbetétek újszerű felhasználásmódjával kísérletezett, mely módszer leghatásosabb eredményeit a W. R., avagy az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie című alkotásaiban láthatjuk.)

Ahogy folyamatosan formálódott és alakult a forgatókönyv, úgy növekedtek Klimov és a szovjet filmbürokraták aggodalmai. Klimov attól félt, hogy elveszti uralmát a hatalmas anyag fölött (ráadásul egyik forgatókönyvíró-társa, Nuszinov az évekig tartó munka közben elhunyt), míg a bürokraták amiatt aggódtak, hogy a cári család és Raszputyin egyre plasztikusabb, egyre emberibb jellemvonásokat kaptak, miközben jószerivel szó sem esett a proletariátusról, a bolsevikokról, akik 1917-ben véget vetettek ezeknek a tarthatatlan állapotoknak. A korabeli szovjet történelemszemlélettel szemben ugyanis Klimov nem II. Miklóst és a cári családot akarta volna pellengérre állítani, hanem azt szerette volna érzékeltetni, hogy azokban az években olyan történelmi helyzet állt elő, amely mindenképpen radikális változásokat tett szükségessé, függetlenül attól, hogy erős vagy gyenge kezű cár ül-e a trónon. II. Miklós korántsem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint Rettegett Iván, Nagy Péter, vagy közvetlen elődei közül mondjuk III. Sándor, akiket a szovjet történetírás kedvezőbben ítélt meg. A szovjet politikai irányvonalban viszont semmiféle hajlandóság nem mutatkozott akkoriban arra, hogy az utolsó Romanov-cár személyét átértékeljék, és árnyaltabb képet fessenek róla. Miután az 1970-es évek közepén végre elkészült a film, azonnal dobozba került. Bármilyen korlátoltak voltak ugyanis a filmügyek illetékesei, egyáltalán nem voltak hülyék, és a napnál is világosabb volt számukra, hogy az Agónia nem csak arról szól, amit közvetlenül bemutat: a jelképes cím nem csupán Raszputyin haláltusájára és a cári rendszer végnapjaira utal, hanem a brezsnyevi jelenre is, ahol a dolgozó nép és az őket állítólag képviselő pártapparátus között már-már akkora szakadék tátongott, mint annak idején II. Miklós és alattvalói között, csak ezzel akkor még sokan nem voltak tisztában. Andrej Tarkovszkij hányatott sorsú remekművéhez, az Andrej Rubljov-hoz (1969) hasonlóan az Agóniá-t is végül hamarabb láthatta a külföldi, mint a hazai közönség. A biztonság kedvéért a szovjet változatot megcsonkították: főleg olyan képsorokat vágtak ki, melyek túl érzékletesen mutatták be Raszputyin kicsapongásait. A kései premier egyébként nem vált az Agónia javára: formanyelvi újításait addigra a hazai és a külföldi közönség más alkotások révén ismerhette meg, ugyanakkor a betiltás miatt a filmet olyan irreális elvárások övezték, melyeknek képtelenség volt megfelelni, és sokan csalódottságuknak adtak hangot Klimov művéről szóló beszámolóikban.

Így látták ők
„Pontosan követhető, aránylag kevés főszereplőt és sok mellékszereplőt mozgató kamaradrámát láthatunk, mégis, valahogy sokkal nagyobb ennek a Raszputyin körül zajló hisztériának a léptéke, mint azt filmben vagy drámában ábrázolhatónak gondolnánk, valamiért mindvégig érzékelünk valami nagyszabásút, akárcsak a szerkezetileg igen hasonló Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelmű-ben. A film statikussága az abszolút középponttal rendelkező szerkezetből következik – mindenkit csak a főhőshöz való viszonyában látunk megnyilvánulni –, egyúttal azonban ez a mozdulatlanság, ez a már beállott és a film során sehová sem fejlődő agónia a történelmi előzmények és következmények ismertetése nélkül is a csak nagybetűvel írható Történelem levegőjét árasztja. A rendező Elem Klimov nemcsak a dokumentumokat használja közvetlenül, hanem a színhelyektől kezdve a legapróbb esetlegességekig a történelmi tényeket is mindvégig csaknem aggodalmasan követi. Nagyon orosz a film, mind az orosz történelemhez való ragaszkodás, mind az orosz művészet néhány nagy leleményének idézetszerű újrafogalmazása miatt – a már említetteken kívül: néhány tömeget ábrázoló áldokumentum-felvétel Eizenstein látásmódját, más képsorok Tarkovszkij Rubljov-ját, megint mások Mitta Ragyogj, ragyogj csillagom-jának néhány beállítását idézik. Az orosz kultúra hagyományos, nagy, mitikus konfliktusai, s főleg a századfordulón kidolgozott ellentmondás a Kelet és a Nyugat, az elmaradottság és a kezdetleges civilizáció között szimbólumszerű tömörséggel jelenik meg egy-egy monumentális képsorban, például a tibeti csodadoktor fürdőszalonjában, ahol egy adjutáns mindvégig telefont hurcol Raszputyin után, és ahol a magukat vízkúrával gyógyítgató miniszterek feje fölött két kuruzsló tárgyal és dönt Oroszország sorsáról.”
(Spiró György: Remekmű a léten túlról (Agónia). In: Filmvilág 1982/12, 10. oldal)

„Elem Klimov széles ecsetvonásokkal fölvázolt monumentális freskókban örökítette meg a kort. A történet a pétervári udvarban játszódik; a »másik« Oroszországról – melynek muzsikjai állati nyomorúságban élnek, s az események idején a világháborús játszma ágyútöltelékeivé lesznek – dokumentumbetétek tudósítanak. Az ilyesfajta átfogó történelmi tabló, természeténél fogva, mindig kicsit illusztratív és külsőséges; ezt a csapdát Elem Klimov sem tudta kikerülni. Filmjéből a mély és igényes történelmi elemzés ugyanúgy hiányzik, mint az egyes cselekedetek lélektani magyarázata. Az Agónia grandiózus, elragadó történelmi képeskönyv, mely ismert történelmi folyamatokat illusztrál, színes, néhol túlfestett képekben. […] Az elemzés illusztratív könnyedségét Klimov a forma súlyával és pompájával pótolja. Olyan erővel, hogy a film nézése közben elfeledteti velünk a koncepció gyermetegségét; sodró képeivel elragadja, megadásra készteti a nézőt. Itt mutatkozik meg, hogy Elem Klimov nem akármilyen rendező: még e gyöngébb, vitathatóbb művének is kivételes súlya van. E film ereje a hangulatokban, az atmoszférában rejlik, s mindenekelőtt az intenzív és átélt színészi játékban. A főhőst alakító Alekszej Petrenko alakítása a filmet meghatározó rendezői koncepciónak megfelelően erőteljes, egysíkú és túlrajzolt. Erőt érzékeltet, ravaszságot és őrületet; azt a misztikus varázst azonban nem, mellyel hatást tudott gyakorolni arisztokratákra, tábornokokra, miniszterekre. A Raszputyin-rejtélyt sem a film egésze, sem az ő alakítása nem magyarázza, s erről aligha ez a kitűnő színész tehet.”
(Báron György: Haláltusa. In: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 136–137. oldal)

AGÓNIA (Агония) – szovjet film, 1981. Vetítési idő: 148 perc. Rendezte: Elem Klimov. Írta: Szemjon Lungin, Ilja Nuszinov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alfred Snyitke. Díszlet: Savkat Abduszalamov, Szergej Voronkov. Jelmez: Tatjana Vadeckaja. Vágó: Valerija Belova. Főszereplők: Alekszej Petrenko (Grigorij Raszputyin), Anatolij Romasin (II. Miklós cár), Velta Line (Alekszandra Fjodorovna cárné), Alisza Frejndlih (Anna Virubova udvarhölgy), Alekszandr Romancov (Feliksz Juszupov herceg), Jurij Katyin-Jarcev (Puriskevics), Leonyid Bronyevoj (Manasevics-Manujlov). Gyártó: Moszfilm. Bemutató: 1982. szeptember 3. (Finnország)