ahogy öregszik, keanu reeves viaszszerű arc úgy válik egyre amorfabbá, mintha szépen, fokozatosan leolvadna koponyájáról mindaz a szépfiús merevség, amit sok-sok évvel ezelőtt rászobortak. keanu amúgy olyan, mint mindig: holtan érkezett.

csak úgy, mint a james ellroy által szövegezett forgatókönyv. keanu öntörvényű zsarut alakít, aki, ha kell, meghamisítja a bizonyítékot, csak hogy a rosszak megbűnhődjenek. ő az új millenium bud white-ja, a film pedig az l.a.confidential babérjaiból főz krumplilevest, ugyanis helyenként percről percre leköveti azt, ráadásul a rapvideókon nevelkedett tinédzserek nyelvére zanzásítva. ennek fényében ember legyen a talpán, aki két perc alatt nem képes kibogozni azt, amin ez a sok mocskos szájú zsaru közel két órán át töri a saját vagy mások agyát.

ez utóbbiban a street kings elég jó átlagot teljesít - mint ahogy azt a red band előzetesben már levehetted -; nem számoltam össze, de a bodycount úgy 20-25 főre rúghat, fejenkét 2-3 golyóval (illetve egy speciális esetben ásóval) számolva. ugyanakkor a training day-en és harsh times-on edződött david ayer rendező olyan otthonosan mozog los angeles utcáin, hogy nem rest saját puskaporát újrahasznosítani.

az uncsi nyomozást és a puffogtatást csak némi zsírpapírba csomagolt moralizálás töri meg ("mi mind rosszak vagyunk!"), amely ellroytól meglehetősen szokatlan. mindegy, kellett a pénz kutyaeledelre. a street kings az a típusú buta krimi, melyben a rosszfiúk addig papolnak a plotról, amíg a jófiú meg nem találja zsebében a bilincs kulcsát, a nagyfőnök ordít, a belső ügyosztályos simlis, és így tovább. az ilyen filmeket már 20 évvel ezelőtt is csak parodizálták.