Előre hozva a konklúziót: megváltóként vártam a finn Poets of the Fall új, immáron harmadik albumát, és hát mi tagadás, az elvakultságot kihasználva jól át is vert a szemét, de csalódottságom közepette visszajött, megvigasztalt és azóta sem tudom kiszedni a lejátszóból.

Divat manapság a popzene, ezen keresztül a poprock hányattatott műfajának temetése, persze ez nem is csoda, ha már a nagy öregek is csak 4 perces publicity stuntokat tudnak prezentálni. Ezen a nézeten hivatott változtatni a 2005-ös Signs of Life, valószínűleg sikerült is volna neki, ha valahogy nemzetközi publicitást kap a banda (PC játékosok esetleg a Max Payne 2 end credits-e alatt hallhatták a Late Goodbye című singlet), hiszen a teljesen korrekt hangszeres szekciót fantasztikus dalszerzés és egy kiszabott jó énekes egészítette ki. A rádióba illő popos elemeket némi nuprog támogatta, az egy évvel későbbi, Carnival of Rust című ultimate mesterműben pedig mindkét összetevő csak hangsúlyosabb lett (igen, lehetséges). Az említett második lemezről csak két év elteltével sikerült lekattanni, szerencsére a banda tekintettel volt rám: múlt héten érkezett a Revolution Roulette.

Keményebb, progosabb, kísérletezgetőbb, másabb - és mégis kitűnően illeszkedik az elődök mellé. Sokadik hallgatásra így csapódik le bennem az új anyag, de elsőre másként fogadtam. A srácok vettek egy kiszámíthatatlan fordulatot, mennyei dallamviláguk helyébe kellemesen morgó torzított gitárokat ültettek, a szabályokkal eddig is kacérkodó szerkezeteik most igyekeznek még tovább tágítani a határokat, az egész matéria pedig összességében annyira tömör, hogy első hallásra egy hatalmas űrt és csalódottságot hagyott maga mögött. Nem is csoda, hiszen az énekben a lírai tisztaság helyett kiváló stílusérzékkel ábrázolt obszesszió és őrület, a gitárok lágy akkordjait felváltó zúzósabb riffek és az egyszerű zongoratémákat a múltba űző, néhol indusztriálba hajló billentyűs leadek feldolgozása külön-külön sem lenne egyszerű folyamat; mikor azonban hirtelen átkattan az a kis kapcsoló, feltárul a számok eszméletlen ereje – melyet csak a kevéske, gyökerekhez hű dal tud némiképp visszafogni. Magával sodor, megragad és nem ereszt, amíg nem dobsz el mindent a kezed ügyéből és hedbengelsz az utca közepén. Mi mást kérhetnék?