Gerd Wiesler karrierje szárnyal. A Stazi (egyik) legjobb kihallgatótisztje és zseniális, megbízható megfigyelő. Az állam ifjú növendékeinek oktatását kegyetlen, mértani pontossággal végzi, a gyanús személyekkel – üljön az akár az előadóban, akár a kihallgatóteremben – szemben nem mutat szimpátiát, hatékony, intelligens és ami a legfontosabb: hisz a pártban. Ezekkel a tulajdonságokkal ismerheted meg őt Florian Henckel von Donnersmarck filmjében, épp mielőtt megbíznák a neves író, Georg Dreyman szemmel tartásával. A gyanú ugyan megalapozatlan, hiszen csupán a kanos nagyember vetélytársáról van szó, de aki ilyen szintre küzdötte magát a rendszerben, nem inoghat meg ennyi kétségtől. Bezzeg ha meghall egy zeneművet, mely után “senki sem maradhat rossz ember”!
Igen, a film körülbelül háromnegyed óránál veszti hitelét, az addig kőkemény, rendíthetetlen hős fogja magát és minden elvének hátat fordítva belekezd egy olyan szélmalomharcba, melyet Don Quijote is megirigyelhetne, mindezt paradox módon épp akkor, mikor a megfigyelt alany mégis bűnösnek bizonyul. Innentől az egész dramaturgia felborul, lehetetlen komolyan venni az ordító ellentmondásokkal tarkított didaktikus rebelliókat (miután Wiesler precízen ecsetelte, miként kell órákig izzasztani valakit, csak hogy szerezzen némi szagmintát, ledöbben azon, ahogy felettese magyarázza a szintén alapvető pszichológián alapuló elkülönítés ötletét?!), hiszen az ügynök egész életét dobja a szemetesbe azért, hogy megmentsen egy párt abban az általa is épített rendszerben, melyben köztudottan nincs szükség bizonyítékokra.
Az ostobaság kvintesszenciája ez – hátborzongatóan hatásvadász giccsparádé abból az utálatos fajtából, melyben nem csak minden karakter tökhülye, de az alkotók még a nézőt is annak nézik.