A végtelen. Biztos, sokan elgondolkodtatok már azon, hogy milyen lenne, ha például a tv-t nézve magatokat látnátok, miközben néznétek magatokat a tv-ben. Elég meredek, nem? Nos, David Lynch tizedik filmje, az Inland Empire, ha nem is ugyanezt, de némileg hasonló helyzetet dolgoz fel. Nem Lynch az első rendező, aki hasonló gondolattal játszik el. Michel Gondry is ezt a témát feszegeti Björk Bachelorette c. klipjében, de egy másik klipes, Spike Jonze is ebből a végtelenített képből indul ki az Adaptationben.

Az Inland Empire történetének középpontjában egy tragikus eset miatt félbehagyott lengyel film remake-jének a forgatása ál. Nem egy Lynch-filmet néznénk, ha nem történnének furcsa dolgok. A lengyel film forgatása azért állt le, mert a két főszereplőt meggyilkolták. Lynchnek ebben a filmjében is párhuzamos világok léteznek egymás mellett, vagy éppen kereszezik egymást, így aki ismeri az életművét, annak el kell ezt fogadni. A két világ közötti átjárás szinte adja magát. A kiégett színésznőt alakító Laura Dern („a woman in trouble”) hamar egy másik világba kerül. De ez a másik világ nyugtalanító a néző és a bajba jutott főhősnő számára egyaránt. Nem egyértelmű, hogy alvilág-e, vagy túlvilág, valóság vagy álom. Lynch jelrendszere nagyon bonyolult. Amikor a főszereplő gyónni megy egy furcsa, szemüveges férfihoz egy undorító, koszos, ijesztő lépcsőházban lépked felfelé (be is ugrott egy kép a Kék bársonyból) – az embernek az az érzése, hogy inkább alászállt a pokolba, mintsem felment a mennybe. Los Angeles most sem annak a Hollywoodnak az otthona, amit várnál.

Talán mégis az egyik legbiztosabb alapon álló feltételezés, hogy a másik világ tulajdonképpen egy filmforgatás kellős közepe. Ennek olyan nyilvánvaló okai vannak, mint a rendezőt alakító Jeremy Irons direktori utasításai egy valósnak hitt jelenetben, de ilyen a készülő film díszletének központi szerepe vagy a főhősnő szomszédasszonyának jövendölése.

A Radírfejhez, a Lost Highwayhez és Mulholland Drive-hoz hasonlóan itt is kapsz valamilyen kulcsot, amely alapján elindulhatsz, hogy felfedj egy óriási titkot. A Radírfej gyakorlatilag egy absztrakt teremtéstörténet, Lych talán legzseniálisabb mozija. A Lost Highway a soha véget nem érő, állandóan újrakezdődő borzalmak absztrakt rémmeséje, akár egy csodálatos festmény. A sokak szerint érthetetlen Mulholland Drive az álom vagy valóság? dilemmáját legizgalmasabban körüljáró film. Már a kezdő képsorokban nyilvánvalóvá válik, hogy egy amerikai álomnak induló, majd rémálomba átforduló történetet láthat a néző. Az Inland Empire (részleges) megfejtését hasonló módszerekkel találhatod meg. Lynchre nagyon jellemző, hogy bár ad kulcsot a titok megfejtéséjez, de az sosem a főbejárati ajtót nyitja, hanem egy hosszú labirintusét vagy sötét pincéjét, ahonnan ugyan el lehet jutni a célba – talán Inland Empire-be -, csak éppen állatira nehéz.

A film kulcsmotívuma mindenképpen egy sikátor/díszlet „A x x o n” feliratú ajtaja, mely motívum az action! (felvétel) szóra rímel. Ez az ajtó lehet az átjáró a két világ között. A valódinak tűnő élet és a filmben szereplő nő élete között. A kiigazodást, a határvonalak elkülönítését nehezíti, hogy Laura Dern karaktere mindkét síkon bajba jutott. Lengyelországban éppúgy fenyegetett helyzetben van, mint az otthonában, Los Angelesben. Szinte kizárólag ez az A x x o n-action-motívum nyújt kapaszkodót. Ez a felirat díszelege azon ajtón, melyen belépve Laura Dern átkerül saját filmjének forgatására. Ez a Los Angles-Lengyelország átjáró. A meghasonlás ajtaja. Olyan sajátságos kulcsmomentum ez, ami egyszerre ad magyarázatot a történtekre és ejti teljes kétségek közé a nézőt.

A háromórás játékidő bizony próbára teszi még a rendező legelvakultabb rajongóit is. További befogadási problémákat okozhat az is, hogy Lynch ezúttal digitális videokamerával dolgozott, vagyis csodát senki se várjon, a képminőség borzalmasan gyatra. Ez a digitális kamerák között is kifejezetten elavult darab. Két előnye van, könnyű és olcsó. Persze Lynch rendezői hitvallása szerint most ez a jövő, sőt, kifejezetten erre a gyengébb képminőségre gyúrt. Nekem először nagyon nem tetszett, de aztán fél óra alatt megszoktam: végül is erősen kísérleti jellegű filmről van szó. (Mindenesetre, ha már digitális technika, én mindenképpen a Thomson Viper FilmStream-et választottam volna. A zodiákusban bevált.) Az operatőri feladatok mellett Lynch szerezte a film zenéjét is. Nos, mondhatnám azt, hogy hiányzik Angelo Badalamenti, de ezzel túloznék. Badalamenti jó mestere volt Lychnek, így a zenei oldalról nem nagyon érheti kritika a filmet. Zörejek, szintetizátorok és popdalok váltják egymást, ezen kívül Krzysztof Penderecki hátborzongató tételei kölcsönöznek nem kizárt, hogy szándékoltan Ragyogás-szerű hangulatot a filmnek.

A rendező ezúttal kihozza még a szart is a színészeiből. Lengyel és amerikai színészek is játszanak a filmben, a lengyel és angol nyelv váltja egymást. Igazából Laura Dernt emelném ki a sorból, mert még annak ellenére is nagyon nagyot alakít, hogy jelenetről jelenetre kapta meg a szöveget. Persze lehet, hogy játéka pont ezért átütő erejű. Dern két éve költözött Lynch mellé, akkor vetette fel a színésznő, hogy milyen jó lenne együtt dolgozni. Lynch rögtön el is kezdett írni, de először csak egy internetes kisfilmben gondolkodott, végül egy 180 perces mozifilm lett belőle. Tulajdonképpen Laura Dern Lynchtől kapta a legjobb szerepeit. Jeremy Irons most abszolút mellékszerepbe szorult, ami egyáltalán nem baj, mert hozzá kötődik a film egyik legviccesebb – olyan tvinpíkszesen vicces – jelenete. És különben is, ez a bajba jutott nő története. Vagy inkább egy bajba jutott színésznő lelkiállapotának meg- és kifejtése. (trailer)