ha bő öt évvel ezelőtt azt mondom, matt damonból lesz korunk legnagyobb akciósztárja, valószínűleg fejemre borítasz egy rézkondért és addig döngeted, amíg elfelejtem ezt a baromságot. hisz a jó will huntingból, danny ocean halkszívű csatlósából, szóval ebből a jólfésült turcsi huszárból maximum egy bábfilmben lehet akciósztár. jobban mondva ott sem.
és mégis. az ultimátummal bebizonyosodott, hogy azon akciósztároké a jövő, akik ha kell, kemények és könyörtelenek, de ha meghívnak teázni, akkor sem nézel hülyén és még a csésze sem fog remegni a kezedben.
elég nagy balgaság lenne viszont, ha ezt az alapvetést egyedül csak matt damonnak tulajdonítanám, hisz a bourne-örökség nem lenne oly jelentős, ha nem a műfajt kétségkívül megreformáló doug liman és a nálánál is szuperiorabb rendezői érzékkel bíró paul grengrass vezényelte volna le a bourne-filmeket.
és hihetetlen, de igaz: a brit greengrassnak sikerült még a karfaformáló elődöknél is intenzívebb filmet forgatnia. nem túl gyakran fordul elő velem az, hogy egy produkció annyira hat rám, hogy nézése közben az olyan alapvető fiziológiai szükségletekről is elfeledkezem, mint a levegővétel, melynek aztán - az ájulást megelőzendő - csuklás szerű sóhaj az eredménye. életveszélyes ez a film: tucatjával írtja ki maga melől az eddig akciófilmnek csúfolt pucc-produkciókat, a beszólásokkal és fárasztó coolsággal dobálózó zsenge hősökkel együtt. pedig bourne csak egy egzisztenciális problémákkal küszködő verőember, aki két dolgot szeretne: megtudni, honnan jött és azt, hogy ő dönthesse el, hogy hová akar menni.
mint kiderül, egyik vágy sem olyan könnyen kielégíthető, hisz egykori megbízóinak még mindig szálkát jelent a szabadon kószáló fejvadász és eszük ágában sincs nyilvánosságra hozni a kiképző program alapjait, amely révén jason bourne megszületett - hisz a végén még kiderülne, hogy nem kaptak rá engedélyt odafennről. nem is nézik jó szemmel azt, amikor egy angol újságíró (paddy considine) szagot fog, a zsurnaliszta tényfeltáró cikkjeire azonban bourne is felfigyel, és megkezdődik a versenyfutás az idővel és a térrel, hogy ki tudja előbb nyakon csípni a firkászt.
további részleteket elárulni nem lenne szép dolog, pedig nagy kedvvel ecsetelném, hogy bourne mely városokban csinál rendet, hány fogdmeget ártalmatlanít, milyen járműveket ül meg és így tovább. annyit elárulhatok, hogy a fickó brutális hatékonysággal működik, mintha csak egy robot lenne, de bourne-nak lelke van, méghozzá hasadt: csak kényszerhelyzetben jön elő belőle a szuperkém. mert hát ilyen egy igazi megaspion, ezt a broccoliék is jól tudják, hisz a bourne-filmek szájíze szerint revampolták a 007-est. zabálta is a nép.
no, ezt a filmet próbálja meg bárki greengrass után csinálni! a brit rendezőzseniről már korai filmjei alapján bebizonyosodott hogy hihetetlenül együtt tud élni a kamerával, s ugyan vannak emberek, akiket kifejezetten idegesítenek zaklatott felvételei, viszont a kukkoló kameranézet, a testközeli felvételek és a kegyetlen intenzitású vágás egyértelműen azt az érzést sugallja, mintha ott lennél az akció sűrűjében. valami hasonlót szeretett volna michael bay is elérni a transformersszel, csak hát a testközeliség egyszerűen nem működik, amikor a felvételek során nincs is test, amit meg lehetne közelíteni...
hibák viszont a bourne ultimátumban is akadnak. julia stiles kibővített szerepeltetése izzadtság szagú, röpke kis színvalása már-már ciki, s engem már a második részben is baromira zavart az a profi bérgyilok, aki nem bizonyosodott meg arról, hogy a célpont tényleg halott, erre most megint bekövetkezik egy hasonló melléfogás. a szétégett aktatáskában épen maradt papírfecni és az ablak felé fordított széf viszont elnézhető elemek egy nagy nyári blockbusterben, melyről igazán példát vehetne az egész hollywoodi apparátus. (trailer)