hat hete új albérletbe költöztem. negyedik emeleti lakás tágas erkéllyel. aggódva néztem a kilátást a mélybe, de a főbérlőm megnyugtatott, az ő macskáival soha nem történt semmi, pedig az egyik izgága, a másik meg ügyetlen mamlasz, de mindkettőt visszatartotta az a kb. 50 centi magas háló, amely az erkély párkányára volt kifeszítve. ez a macskaháló az enyémeket is visszatartotta. egészen a ma estéig.

szörnyű hangokra riadtam. nem akarom leírni őket, mert nem akarom, hogy ha hónapok, évek múltán esetleg belebotlok ebbe az írásba, akkor felidéződjenek bennem. tudtam, hogy baj van. kiipattantam az ágyból, barátnőm szinte azonnal követett. szólongattuk mogyit, de nem jött felelet. még a kajás zacskó zörgetésére se jött elő. ez még nem jelent semmit, hisz szeret elbújni. de én mégis vettem a szandálom és indultam le.

ott volt. már nem élt.

két évig volt velem és most már nincs többé. eszméletlen macska volt. mindig is mondtam, hogy nem is igazán macsek, inkább amolyan félszerzet, félig macska, félig kutya. de leginkább egy angyal. mindenkit szeretett és mindenki szerette őt. még a legnagyobb macskaellenes egyének szívét is percek alatt megolvasztotta, ugyanis ment előre megállíthatatlanul és addig küzdött, amíg ki nem vívta a célpont szeretetét. nem a kajáért csinálta, hanem a simogatásért, a becézgetésért, azért, hogy rád mászhasson, akár a nyakadba, hogy felváltva doromboljon, dagasszon és hozzád dörgölje a fejét. mintha te lennél a legfontosabb a világon. és képzeld, ha eldobtad a labdát, visszahozta a szájában!

közel fél éve már anyaszerepben is tetszelgett, mióta velünk van golyó, a kis vadidegen. őt nevelgette a maga módján; engedékenyen, hisz őt is szerette, nem vitás. ennyi szeretet fért bele és ennyi élet. három év. holnap (ma) intézkedem a sorsáról. gondolj majd rá, kérlek, ha ismerted őt, ha nem. köszönöm.