children of men (2006). sok mindent láttam már életemben, de nem gondoltam volna, hogy egyszer bekövetkezik az a pillanat, mikor a betépett michael caine aphex twinre nyomja az orrom előtt, és még csak nem is hallucinálok. tulajdonképpen már ez az egy momentum kiverhetné a biztosítékot, de a földkerekség legjobb rendezőinek panteonjába tartó alfonso cuarón antiutópisztikus sci-fije még legalább fél tucatszor a frászt hozza rám, s hol arra gondolok, hogy "ezt hogy csinálták?", hol pedig arra, hogy "ezt miért csinálták?". értetlenségem még véletlenül sem pejoratív, inkább az a fajta émelyítő/szédítő izgalom szüleménye, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy mi fog történni a következő pillanatban.

pedig a children of men váza nem több egyszerű menekülős filmnél, amelyben nem csak a hősöket üldözik, hanem a hősök is üldöznek valamit, méghozzá a reményt egy olyan világban, ahol 18 éve nem született gyermek. a filmben akad egy-két olyan jelenet, amely örökre beleég a retinámba (emmanuel lubecki nevét pedig imáimba foglalom): a children of men elképesztően meg van komponálva, mégsem színpadias, s szentimentalizmusnak is csak az utolsó percekben enged teret. de akkor már nagyon várom.