europa (1991). lars von trier e-trilógiájának záródarabja különösen bosszantó. hisz az a direktor, aki valaha képes volt ámulatba ejtő képi megoldásokkal dolgozni, mi a szarért találta ki a dogmát, azaz a tesco gazdaságos filmezést? csak hogy kinyírja saját tehetségét? a dogma ugyanis nem támaszt kihívást a rendezőkkel, színészekkel szemben, hanem megfojtja a kreativitást.

az europa is vizuális sajátosságai miatt érdemel kiemelt figyelmet. története nem különösebben jó: a II. világháborút elbukó németország partizánharcosai (a vérfarkasok) egy kalauzként dolgozó amerikai bevándorlót is bevonnak akcióikba. a film a vesztesek fagyott csüggedtséget ugyan frappánsan ötvözi a német precizmussal, de csak nyögvenyelősen tudja eseménnyel feltölteni a hepehupás vágányokon döcögő cselekményszerelvényt (azért ez a hasonlat, mert a film többnyire egy vonaton játszódik), így aztán az utolsó harmadra jellemző burleszkbe illő kapkodás legalább annyira üdítő, mint amennyire nem odaillő: főleg a hipnotikus narrációt hallgatva.

az europa egy meglehetősen rideg, de gyönyörűen összerakott gesamtkunstwerk a dán direktortól, aki simán felemelkedhetett volna fincheri magasságokba, ha nem veszti el az eszét valahol félúton...