olvastam. ibusze maszudzsi - kuroi ame (a fekete eső). a japán babona szerint ha fehér szivárvány vágja ketté a napot, akkor az országot mérhetetlen tragédia éri. 1945. augusztus 14-én feltűnik a jel az égen: másnap japán kapitulált, és ezzel véget ért a második világháború. az ember azt gondolná, ez nem tragédia, hisz egy egész bolygó könnyebbült meg végre ezen a napon, de az egykori büszke nippon birodalom számára ez volt a mélypont. felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem augusztus 5-én tűnt fel az égen a baljós ómen? figyelemre és tiszteletre méltó az a kitartás, az az odaadás, ami az ezer sebből vérző japánt jellemzi: miután előbb hirosimára, majd nagaszakira is atombombát dobott egy-egy bombázó, bármely ország atomjaira hullott volna - képletesen és a szó szoros értelmében, de japán fölött még el sem oszlott a sötét gombafelhő, az ország máris elkezdte újjáépíteni önmagát.

a könyv címe, a fekete eső arra a rádióaktív csapadékra utal, ami az atombomba által felkavart természet "ajándéka", s a hirosimai bombatámadást követően megtízszerezte az atombomba áldozatainak számát. a közel tíz éve elhunyt, novelláiról híres ibusze maszudzsi könyve egy nagyon rövid időszak krónikája: az atombomba ledobásától japán feltétel nélküli megadásáig tartó 9 napos időszak eseményeit meséli el tárgyilagosan, naplószerűen, rövidebb-hosszabb riportok, eseménybeszámolók összefoglalásával.

a beszámolókat egy papírvékony cselekményszál fogja össze: az ötvenes évek elején járunk, jaszuko eladósorba került fiatal lány, aki iránt számos kérő jelezte érdeklődését, azonban a lányról az a pletyka járja, hogy sugárbeteg. gyámja, sigemacu elhatározza hát, hogy feleleveníti és összeírja a bombázás emlékeit, hisz azt a néhány szörnyű napot együtt töltötte a lánnyal. mindezzel azt próbálja bizonyítani, hogy a jaszuko nem beteg. a napló tárgyilagosan és személetesen, de sosem kívülállóként meséli el hirosima pusztulását; hiányzik belőle az amerikagyűlölet, az önámítás, viszont kritizálja a japán vezetőséget, de nem ragadtatja el magát túlzottan. leginkább tények közlésére hagyatkozik, az olvasónak viszont már ettől is összeszorul a torka, pedig ibusze mellőzi a hatásvadászatot és a szentimentalizmust. regénye a poklok poklát írja le, viszont nem hiányzik belőle a remény érzete és a pozitív értelemben vett patriotizmus sem. a regény kiválóan összegzi a bomba egyszerű emberekre és az államra gyakorolt hatását; intelmekkel, keserű példákkal díszitett leírása emberközelben tárja fel az atomhalál szörnyűségeit.

könyvéből 1989-ben cannes-ban díjazott film készült immamura sohei rendezésében, ami még véletlenül sem keverendő össze az azonos című, azonos évben készült ridley scott filmmel...