szigetnapló 2005. harmadik nap.

enyhe nyomottság vett erőt rajtam indulás előtt. kicsit be is cidriztem, hogy merre hagyhattam el a szigetfílinget, ráadásul a tegnapi napon széttaposott lábujjaim sem hagyták még abba az arénázást, így meglehetősen szkeptikus voltam az estét illetően. (ráadásul dolgoznom kellett volna egész nap, s jóóóól elbasztam az időt, meg a munkát is.) szerencsére 8 körül befutott két cimbi (akkurátus dnb-fanok, de egy másik fészekaljból), s a sminkelős csajszi is hamar összekapta magát (határozottan összevont szemöldökömnek köszönhetően fél óra elég volt neki a rákészülésre), így 8 után nem sokkal végre elindultunk, s ahogy egyre több bejárós-szigetelős csapódott hozzánk, a vérkeringésem is beindult, így mire kiértünk a helyszínre, már az elvárt fordulatszámon pörögtem. ott további ismerősök csapódtak hozzánk, így nyugodt szívvel hívhatom különítménynek azt az embercsomót, akit bevezettem a nagyszínpad előtt várakozó tömeg sűrűjébe. csak mert basement jaxxet nem lehet "szélsőségesen", vagy a szó szoros értelmében véve kívülállóként fogadni.

s tényleg nem. a basement jaxx a világ legjobb partykellékeiből alkot egyedi hangot: brazil salsa, chicago house, tribal lüktetés, rap és funk, soul és rnb, kemény techno vagy ugatós break - ez a formáció mindent bevállal,  merészsége és egyéni hangvétele ellenére is mainstream tud maradni: valószínűleg azért, mert ez a zene mindenkihez elér. ugyanolyan önfeledt bulizásra ösztökélt punkot, rockert, izompólós housert és vadakat terelgető tarisznyarákokat, szóval bárkit, aki tegnap este a nagyszínpad elé tévedt.



a két alapító tag (simon ratcliffe és felix buxton) négy énekesnővel, egy raperrel, két dobossal, egy szaxissal és egy trombitással, valamint masszív gépparkkal és egyszerű, de hatásos visuality-vel felvértezve érkezett hozzánk - immáron második alkalommal. a tavalyihoz képest nem sok minden változott: a basement jaxx most is a sziget legjobb koncertjét prezentálta, s ezt úgy borítékolom, hogy még félidőben se vagyunk. slágerparádét játszottak - már ha az ő esetükben ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, ugyanis a csapat sosem ostromolta meg a slágerlisták élét, viszont ha hallottad valamelyik nótájukat (romeo, randez-vous, bingo bango, red alert, good luck, vagy az ultimate durvuj, a wheeeeere's yooooour heeeeead aaaat), akkor tuti, hogy többé nem felejtetted el. a számok általában improvizatívnak tűnő, de jól megszervezett zúzásba mentek át (ez idő alatt az énekes csajok átöltözhettek), s tény, hogy szívemnek ezek voltak a legkedvesebb részek. végezetül, de nem utolsósorban örök hála azért, hogy a jump'n'shoutot is felrakták: stanton warriors powah!



az örömünnepnek 23 óra után nem sokkal lett vége, s megint a drum club felé vettem az irányt, ahol csend és béke... nos, ez utóbbi épp nem honolt, ugyanis a tisztelt szigetszervezők lelőtték a placcot arra hivatkozva, hogy akadályoztatja az átmenő forgalmat. anyátok. a drum club helyszín felelősei azért ezt nem hagyták annyiban, s éjfél magasságában longman és safair végre rázendíthetett: az előbbi technoid cuccokat pakolt (noisa-t pl.), az utóbbi meg likvid rollereket: sajna, mire meggyőztem a partneremet, hogy erre a zajra tulajdonképpen táncolni is lehet, addigra már safair zenélgetett, kinek szelekciói sosem hagytak túl mély nyomot bennem: ez most is így volt. hamarosan továbbálltunk a party sátor felé, ahol tömeg és doc scott fogadott. ismét sikerült eltöltenem kemény 5 percet az arénában, aztán győzött a tömegiszony, s kimenekültem. már két éve sem lehetett elférni a helyszínen, a tisztelt szervezők igazán átgpndolhatnák már végre a sátor méreteit... kis cintrippegést és egy túlméretezett édes-savanyú csirkés vacsorát követően lekoccoltam. ma este korn, ink, luke slater. rá kellett pihenni...