Az ilyen sztorikat sokféleképpen el lehet adni: adott a nyugalmas életet élő főhős, aki - akár egy régi ismerős, akár egy idegen által - egyszeriben bűnözők között, fegyverek kereszttüzében találja magát. A Központi hírszerzés esetében az a pláne ebben a sokszor látott felállásban, amit a szóvicceskedő szlogen (jó párszor leírtam már, inkább nem ismételném el újra, mert hát mindennek van szavatossága) is megszellőztet: Kevin Hart és Dwayne "The Rock" Johnson a két jómadár, márpedig mindketten nagyon értenek a komédiázáshoz.

Harttól semmi újra nem számíthatunk, azt gondolnánk, de azért van csavar abban is, hogy ő játssza ezt a beszürkülni látszó életével elégedetlen könyvelőt, tekintve, hogy itt éppen az ellenkezője figurája, mint amit a Pofázunk és végünkben láthattunk tőle: ódzkodik a bajtól, a fegyverektől, az akciótól, az izgalomtól, és ahogy mindezt teszi, az igazán mulattató annak, akinek alapvetően nincs herótja az ipsétől. Ami Johnsont illeti, láttuk őt már jó pár Disney-vígjátékban, ám Bob Stone nála is újdonságot jelent. Imádnivaló ez a roppantul lelkes mamlasz, akár "munkavégzés" közben, akár akkor, amikor a Hart alakította Calvint bálványozza, amiért az jót cselekedett vele a gimiben.

Bob érettségikor túlsúlyos volt, így gúnyolódó társai céltáblájává vált, Calvin pedig a suli ásza, a legígéretesebb diák. Itt rejlik a másik jó pont, amit a film szerez magának: mennyiben eltérhet az, ahogy a ember saját magát látja, még alapos változások után is, és az, ahogy környezete tekint rá. Persze túl mélyre nem hatol a fiatalkori traumák és piszkálódások terepén, és inkább csak arra szolgál ez a vonulat, hogy Johnsonnak juttasson egy-két mulatságos pillanatot, de mégis nagy igazságok rejlenek mögötte.

Van még pár további mulatságos pillanat is, viszont igazán jó poénok nem röppennek, és ez csalódás a Kidobós - Sok flúg disznőt győz és a Családi üzelmek rendezőjétől. Annál is inkább, mert akcióvígjátékok esetében a humornak kell szólnia, a krimikeret rendszerint nem mutat túl a rossz kezekbe kerülő tárgyon és a világmegmentési kísérleten. Itt sincs másképp. Fenemód átlagos a bűnügy, a játékosok, a csavarok, a végkifejlet; hiába akar bizonytalanságban tartani, teljesen biztosak lehetünk a dolgunkban; ráadásul még az eszeveszettség, a gyors iram, ami a cselekményt jellemzi, is meg-meg bicsaklik, mert időnként önismétlésbe fog a film, vagy parkolópályára állít mindent, csak hogy Hart és Johnson hülyüljön.

De mondjuk ez volna itt a lényeg, a két főszereplő sületlenkedése, és ők élnek is a lehetőséggel (még bakiparádé is van, és kábé az a legviccesebb). A központi intelligencia csődöt mond, ám a közönség bizonyosan jó hírt szerez majd a náluk hamarabb érdeklődő egyénektől, úgyhogy rosszul csak az jár, aki továbbra is szeretne egy egyezkedés nélkül szerethető, faltól-falig vígjátékot letudni a nyáron. Mert ez megint csak pótlék. Annak nem utolsó, de csak pótlék.