Megmondom nyíltan: nem igazán csíptem az első Szemfényvesztőket. Szó se róla, ha csak módjával is, de szórakoztató két órát jelentett, ám a képtelen befejezés tudatában újranézve már annyira sem állják meg helyüket a látottak. Valamiért azonban sikeres lett világszerte, úgyhogy valamit tudott.

Friss volt, tulajdonképpen. A szokásos helyzet: százmilliós blockbuster-jelöltekkel és folytatásokkal szegélyezett nyárban kínált üdítő alternatívát. Aztán most jól beletrappol a csapdába ezzel a folytatással, ami megtestesíti mindazt, ami baj manapság a folytatásokkal. Szemben az első rész rejtélyes krimijével, ez egy akció-thriller, de mivel valódi akciójelenetek nincsenek benne, és nemhogy borzongatóan, de még alapvetően sem izgalmas, igazán siralmas váltás ez.

A szereplők nyomorognak; elsőre azt akartam írni, hogy minő csalódás, hogy a Lovasok ennyire érdektelenné, elsikkasztottá válnak, jobban belegondolva azonban tökmindegy. Jesse Eisenbergé az első hely a színészek listáján, és kétségtelenül helytálló lenne e pozíció, ha érdektelenségi sorrendről volna szó. Woody Harrelson annyira mulattató, amennyire tőle minimálisan elvárható - viszont egy is elég belőle. Ne kérdezzétek, ezt miért mondom, legyen elég annyi, hogy egy bizonyos ponton - elég hamar - minden komolyságát elveszti a film, úgy, hogy közben sosem válik vígjátékká.

A kötelező női szereplő (rajta kívül azért még van egy idős ázsiai néni, ő és Jay Chou is teljesen ad-hoc jellegű casting folytán tűnik fel, nyilvánvalóan) ezúttal Lizzy Caplan, akinek kínosan együgyű figurája képezi a mélypontot. Mark Ruffalo megszégyenült FBI-ügynöke céltalanul dülöngéli végig a filmet, nem úgy, mint az első részben, ahol gyakorlatilag főszerepet játszott, stabil lábakon. Marad tehát az a két ember, akikben mindig lehet bízni: Michael Caine és Morgan Freeman; nem olyan szereplők voltak ők legutóbb, akiket feltétlenül vissza kell cibálni a folytatásba, de lám, nagy szükség volt rájuk. Ami pedig Daniel Radcliffe-et illeti, nos, ő sem lenne elvetendő, ha többet bíztak volna rá.

A nézőre azonban még kevesebbet mertek: ugyan a trükkökön való álmélkodást már az első részben is beárnyékolta, hogy hát ezt filmen persze könnyű megcsinálni, most azonban még csak nem is fektetnek energiát az illúziókeltésbe. Inkább rohangálásra és izzadságszagú fordulatozgatásra gyűrtek rá két órát, amit egy olyan grande finale koronáz meg, amilyet... már láttunk korábban, talán nem is egyszer.

A Szemfényvesztők 2. tehát csakugyan szemfényvesztés, 90 millió dolláros fantáziátlanság, amivel a Step Up-filmeken és Justin Bieber-dokukon edződött, de leginkább a G.I. Joe: Megtorlás-beli kvalitásait hozó John M. Chu azért egy dolgot elért: jó színben tünteti fel Louis Leterriert.