- SPOILERMENTES -

Holnap (ma?) eljön a nap, amikor a hazai nézők számára kiderül, hogy Deadpool el tudja-e hozni a szuperhősfilmek forradalmát. Az érdeklődők zöme valószínűleg tisztában van az előzményekkel, mert aki nem, azt jó eséllyel hidegen hagyja az egész hajcihő. Az egyértelmű, hogy megítélésétől függetlenül a végeredmény a keletkezése körülményei miatt olyan ritka precedensként vonulhat a szórakoztatóipar történetébe, amikor a rajongótábor, a "fandom" akarata kisebbfajta csatát nyert a stúdiórendszer ellen, ám nem mindegy, hogy ez pirruszi győzelemnek bizonyul-e vagy sem. Mindez leginkább attól függ, hogy a film hozza-e a tőle remélteket, vagyis mutat-e fel különbséget elődeihez és versenytársaihoz képest?

A  válasz egészben és minden apró részletében: igen, ezúttal valóban mindenki megkapja (anti)hősünktől, amit megérdemel. Ryan Reynolds és Tim Miller utóbbi első rendezésében igazi korhatáros ámokfutást forgatott Wade Wilson mutánssá lényegüléséről. Paul Wernick és Rhett Reese forgatókönyve talán az alapanyaga stílusához leghűbb adaptáció a kategóriájában, egyúttal sikeresen elkerüli a Zack Snyder-féle szolgai másolatok (Watchmen: Az őrzők és 300) csapdáját. A mozgókép más közeg, mint a képregényeké, éppen ezért az alkotók bár ragaszkodtak a nagypofájú zsoldos nyomtatott kalandjainak összetevőihez, a célhoz illő eszközökkel nyúltak azokhoz. A nagy felelőtlenség ábrázolása nagy felelősséggel jár, és már csak az áhított folytatások – a főszereplő már arról nyilatkozgat, hogy simán ellenne élete végéig a személyére szabott skatulyában, naná – érdekében is érdemes mérleget vonni. Szedjük hát lajstromba az egyébként valóban egyedi megvalósítás pozitívumait és negatívumait, a rongyos arcú és mocskos szájú exkommandóshoz hasonlóan!

Előnyök: Az előzetes elvárásoknak megfelelően brutális humorral tálalt erőszakban, szexben, trágárságban és a negyedik fal folyamatos semmibe vételében van részünk. A narratíva idősíkjainak ide-oda váltogatása közben vérfürdőben tocsogunk és egész más testnedvekben lucsogunk. Igaz, az örömszerzést a fájdalomokozáshoz mérten szőrmentén, viszont plasztikusan és intenzíven gyakorolják. Ennek ellensúlyozásaként, valamint a nemek egyenjogúsága nevében a nők és férfiak közötti interakció mindkét területre kiterjed, alkalmanként ugyanazon felek közt és egy időben – semmi finomkodás! A szünetmentes szófosás szemérmetlenül szórakoztató, a kanadai kurafi kiszólásai nem kímélik saját projektje költségvetését, a 20th Century Foxot meg az X-Men-franchise-t, sőt magát Reynoldsot, a színészt és korábbi alakításait sem (heló, Hal!).  Ha a Deadpool produktumként nem bír egy revolúció vagy egy reveláció erejével sem, attól még a teljesítménye emlékezetes mérföldkő marad, méghozzá tágabb műfaji keretek között is. Abban csupán bízhatunk, hogy hosszú távon egyedülálló és nem egyedi példa marad.

Hátrányok: Az előzetes elvárásoknak megfelelően brutális humorral tálalt erőszakban, szexben, trágárságban és a negyedik fal folyamatos semmibe vételében van részünk. Nem, ez nem elírás vagy hülye vicc. A bemutatót megelőző, sajátos hangvételű marketingkampányt nem győzték dicsérni, és nem a Deadpoolról lenne szó, ha a kedélyesen hibbant és tenyérbe mászó trollkodás közérthető elemei közé nem rejtettek volna el egy különlegesen csodálatos és egyszerre gonosz húsvéti tojást. Az orbitális fricskáról azonban kizárólag a film megtekintésével szerezhetünk tudomást, de én most genyó leszek és elspoilerezem (amúgy nem is): tényleg szerelmes filmet látunk! Ez persze túlzó leegyszerűsítés, de tény, hogy mondjuk a Kill Bill 1-2 volt utoljára ennyire szenzációs blöff a maga mocskosul szemet gyönyörködtető, ugyanakkor (őszintén!) végtelenül semmitmondó módján. Írom ezt úgy, hogy az az egyik kedvenc filmem, illetve a rendezőjétől az első számú favoritom. Mindenesetre Miller jelenleg még nem Tarantino. Más kérdés, hogy mostanra éppen úgy tűnik, hogy már Quentin sem az.

Ennél fontosabb, hogy mivel a Deadpool tető alá hozásával a járatlan útra lépők mindegyike, a stúdió, a producerek, az írók, a direktor és a, hm, középkategóriás sztár kisebb-nagyobb kockázatot vállalt, így abban biztosra mentek, hogy a rekeszizmot kell megcélozniuk, és nem a szürkeállományt. A termék kellőképpen meggyőzőre sikerült, az irány remek, a kezdeményezés követendő, hiszen bőven lenne mit színesíteni, árnyalni a képregény-feldolgozások világán. Csakhogy bármennyire nagyra kell értékelni a kiindulási pontot jelentő vállalást és annak szinte kifogástalan teljesítését (márpedig muszáj), Ryan Reynolds ettől még nem lesz tehetségesebb színész, aki ugyanazt a poént ezerféleképpen tudja elsütni. Nincs mit szépíteni egy fél herén fogakkal, elsőre ez minden igényt kielégítő, nagyszerű móka, ami valahol mégis alibijáték. A legfrissebb hírek szerint Reese és Wernick urakat már most, a pénteken esedékes USA-beli premier előtt felkérték a folytatás szkriptjének elkészítésére, és ahogy egy debütálással nagyot robbantó zenekar esetén a következő album, úgy a filmsorozatoknál a második epizód a vízválasztó. Meglátjuk, a piros-fekete sztreccsruhás zakkant melyik kolléga, Jon Favreau Vasembere vagy Christopher Nolan Sötét Lovagja nyomdokait fogja-e követni. Szó se róla, örülök én a Deadpoolnak, mint majom a farkának, meg egyelőre beérem ennyivel, és különben is mit képzelek, a szar sem elég büdös nekem, de ha már így rákérdeztem: a képzeletemben a felnőtt tartalom nemcsak a külsőségekben érhető tetten, s habár belsőségben itt sincs hiány, akkor verném a seggem a földhöz örömömben, ha egyszer végre a mondanivaló valahol a világ megmentése és a tét nélküli ökörködés határolta, arany középúton lenne található.

Kövess minket facebookon és twitteren!