- SPOILERMENTES - 

Megújult a világ: az USA dicső győzelmet aratott Vietnámban, Nixont harmadszor(!) is újraválasztották, a megváltozott erőviszonyoknak, a liberalizmust kiszorító fasiszta gyűlölködésnek, a kimerült energiaforrásoknak köszönhetően az atomháború sokkal fenyegetőbb, mint valaha, hisz az oroszok félnek az ejerétől megrészegült Amerikától, melynek ott van dr. Manhattan, aki a mindenség valamennyi részecskéjét képes kontrolálni - nyomon követi és irányítja az atomok útját, így látja a jövőt, uralja a jelent, s elemzi a múltat. Egy ilyen (fél)isten mellett Amerikának nincs szüksége szuperhősökre, akik néhány éve még azon voltak, hogy jobbá tegyék a világot, most - jobb esetben önkéntes - száműzetésben élnek, s csendben, tehetetlenül várják, hogy a végítélet órája delet üssön. Vagy mégsem?

Who will watch the WATCHMEN?

Magyarul: ki fogja megnézni ezt a filmet? Erre a kérdésre most még nehéz lenne válaszolni, de egy biztos: a filmmel foglalkozó fórumokon parázs vitákat folytatnak majd arról, hogy vajon Zack Snyder (300, Dawn of the Dead) volt-e a megfelelő ember arra, hogy filmvászonra vigye Alan Moore és Dave Gibbons korszak- és kultúraalkotó képregényét. (Tovább az "Elolvasom" után.)

Igen is, meg nem is. A fickónak van egy víziója: nem túl eredeti, nem túl kifinomult és igazából nem is lehet hová fejleszteni, mindenesetre félreismerhetetlenül a sajátja, ráadásul működik is, amit a 300 sikere (és a THE SPIRIT balsikere) is bizonyít. A nép imádja a stilizált akciójeleneteket, legyen szó übermenschek kifogyhatatlan fegyvereiről, levegőben megdermedő, kamerával körbepásztázott testekről, töltények elhajlított röppályáiról, vagy éppenséggel olyan lassítós/gyorsítós, szuperérzékeny kamerával rögzített szekvenciákról, amelyben egy dárda kettévág egy könnycseppet, miliméterekre kerül el egy jófiú torkát, majd egy szerecsen mellkas kellős közepén landol. Ezek a hiperrealista (vagy még inkább "camp-realista") megoldások a WATCHMEN-ben is tetten érhetők, s az esetek többségében működnek is, hisz a Snyder-módszer jelenleg még kellemes ismerős, nem pedig elcsépelt önismétlés.

Még szerencse. Ezek azok az elemek, melynek hála a film néha filmként is működik, nem csupán megelevenedett könyvillusztrációként, ugyanis Snyder a lehető legnagyobb hódolattal adaptálta vászonra az eredeti művet (amit kb. Bibliaként tisztel): monológokat és párbeszédeket emelt át egy az egyben, helyszíneket, feliratokat, öltözékeket másolt, eseményeket rekonstruált, s még azt sem lehet mondani, hogy szolgai módon ügyködött, hisz ügyesen szelektált, az emberi ésszel és fenékkel felfogható játékidő betartása érdekében összevont dolgokat, frappáns átfedéseket alkalmazott, s a már most vitatott alternatív befejezés is remekül működik. És mégis sikerült átsiklania az egész lényegén.

A képregény ágas-bogas, sok-sok flashbackkel, vers- és dalidézetekkel tarkított narratívájával, a történetekbe szőtt történeteivel, párhuzamosan futó, kockáról-kockára változó cselekményével maga a megtestesült káosz szimmetria. Mindennek megvan a párja, mindennek megvan a helye, a lényege, a szerepe, az identitása, s az ideák közül sok csak többszöri olvasatra jön elő. A WATCHMEN egyrészt hideg, logikai alapon kifejtett vélemény az emberi magatartás kiszámíthatóságáról, másrészt az emberek millióinak menedéket szolgáltató (szuper)hőskultusz demisztifikálása - nem egyszerű eredetsztori, sokkal inkább dekonstruktív élveboncolás, amely szédítően új megvilágításba helyez olyan dolgokat, melyek már-már popkulturális axiomának számítanak, miközben eddig ismeretlen árnyékokat is kölcsönöz nekik. S ez még nem minden: Alan Moore gúnyt űz Amerika hőn szeretett szuperhőseiből. Batman impotens, Superman félistennek képzeli magát, a filmnoir monologizáló hőse bekattan, Macskanő pedig saját naív hiúságának esik áldozatul. Sokszoros pofon ez az amerikai álomnak.

Egy film, egy faltól-falig képregénymozi nem képes ezt a rengeteg réteget, hangszínt és hangsúyt úgy visszaadni, hogy közben moziként működjön.

Mit lehet ilyenkor tenni? Terry Gilliam elmenekült. Paul Greengrass alól a stúdió fogta ki a lovat, Zack Snyder, az ifjú titán pedig kiragad képeket. Játszik velük, megfürdeti celluloid-kompatibilis trükkökben, s filmje ugyan messze van a kommersz szórakozástól (és ez öreg hiba, hisz minden innovációja ellenére a THE DARK KNIGHT megmaradt közönségfilmnek), de hiányzik belőle a mélység. Talána  desztillálás segített volna: egy lényegi momentum, egy lényegi karakter kiemelése, megtisztítása, de Snyder majd' mindent belesűrített a 160 perces játékidőbe, amit a könyvből kiolvasott.

Vannak karakterek, melyek működnek. A könyezete által gyerekkorában megvetett, illúzióktól mentes, egyfajta Travis Bickle-parafrázisként funkcionáló Rorschach (Jackie Earle Haley) telitalálat. Mikor ő van a vásznon, a film csak úgy duzzadozik az élettől, ami különösen azért ironikus, mert a fickó egy kiismerhetetlen maszk (ha van rajta álca, ha nincs). Az ultraerőszakos városi cowboy, a Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) is szerethető figura, annak ellenére, hogy a brancsból ő a legromlottabb, és a letűnt korokon nosztalgiázó Éjszakai Bagoly (Patrick Wilson) útja a legkönnyebben bejárható. Ugyanakkor a technohalandzsát metafizikus körítéssel feltátlaló dr. Manhattan (Billy Crudup) rendkívül áttetsző - a figurája megjelenítéséhez szükséges CGI gyakorta lejátssza a képernyőről (minden kitüremkedésével egyetemben), Ozymandias (Matthew Goode) tipikus poszerfigura: kétdimenziós, lapos és hideg, de jól néz ki, s valami hasonló mondható el Selyem Kísértetről (Malin Akerman) is, aki sajnos a néző előtt sem tudja levedleni magáról azt a "buta cafka" imázst, amit elvileg a közvélemény akasztott rá, hogy frusztrálja. És az a legszörnyűbb, hogy van olyan pillanat a filmben, amikor rajta áll a világ sorsa. Még szerencse, hogy a férfiak - legyenek bármilyen szuperek - soha nem tudnak ellenállni egy strecc rucis nőknek.

És vannak jelenetek is, melyek működnek. A nyitó feliratok alatt látható korrajz egyszerűen fantasztikus: a képregény ismerőjeként a homlokomon pörögtem a sok-sok kellemes részletet látva, s nagyokat sóhajtozva lélegeztem be az atmoszférát. Az akciójeleneteket méltattam már korábban, s meg kell említeni azt is, hogy tíz évvel ezelőtt még a trükk-technológiai felkészültség is akadályozta volna a képregény megvalósítását, most viszont nem tudnék elképzelni audiovizuálisan akkurátusabb megvalósítást.

Fájdalom, hogy a produkcióra végül úgy fogok visszagondolni, mint képes illusztrációra, nem pedig független egészként is működő médiumra, pedig ez lett volna a cél, hisz - az első gondolatmenetre visszakanyarodva - ahhoz, hogy ezt a produkciót sokan megnézzék a képregényt nem ismerő, vagy éppensséggel nagyon is szerető mozijárók közül, a WATCHMEN-nek többnek kellett volna lennie bátor (szélsőségesen erőszakos és korhű), de egyszerű adaptációnál, mert amikor 70 képregényfilm van készülőben, egy hidegháborús környezetben játszódó misztikus film-noir könnyen elbukhat - minden idők legjobb képregénye ide vagy oda.