- SPOILERMENTES -

"Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül,
Járja koldus és király, a Sátán örül."
(Mefisztó rondója a Faust című operából)

A Michael Lewis non-fiction bestsellerét (The Big Short: Inside the Doomsday Machine) vászonra adaptáló, Adam McKay rendezte A nagy dobás a globális pénzpiac 2008-as összeomlásához vezető folyamatokat térképezi fel, a piac azon résztvevőinek a szemén keresztül, akik észrevették a megrogyásra figyelmeztető előjeleket, illetve rájöttek arra, hogyan profitálhatnak a pénzvilágot megroppantó mélyrepülésből.

Közülük elsőként Michael Burry-t (Christian Bale), a számok különc mágusát – aki irodájában rövidnadrágban tolva az ipart Metallicát és Mastodont bömböltet –, illetve Jared Vennettet (Ryan Gosling), a történet narrátoraként is szuperáló elitbankárt ismerjük meg. Burry a lakáshitelek kondícióit részletekbe menően tanulmányozva döbben rá, hogy a piac döntően a csapnivaló záloghitelek futóhomokjának alapjára épülve kezdett el szárnyalni, míg Vennett néhány előre nem látott, de létező valószínűséggel kalkulálható negatív pénzügyi eredménynek köszönhetően keresi fel a kötvénykockázati swapokkal üzletelő Mark Baumot (Steve Carell). A cselekmény harmadik szálán találkozunk a potenciális nagy roggyanásban egyszerre érdekességet és a megtollasodás esélyét látó két "garázsbrókerrel", Charles Gellerrel (John Magaro) és Jamie Shipleyvel (Finn Wittrock), valamint mentorukkal, a pénzügyi élettől már visszavonult Ben Rickerttel (Brad Pitt).

Ebből az alaphelyzetből kiindulva figyelhetjük közelről a danse macabre-t, ami minden újabb körével ránt egyet a piac szereplőin: a kezdetben fel-feltünedező jeleket a farkast kiáltó Burryt leszámítva mindenki véletlen anomáliának tartja, majd később a piac önkorrekciójában vakhittel bízva egyszeri, kirívó esetnek véli, de végül a szálak összeérnek egymással, és az előrejelzésekben megfogalmazott jelenségek szisztematikus láncba rendeződve először ingatlanpiaci buborékká fújódnak fel, majd végül egy mindent elnyeléssel fenyegető fekete lyukban csúcsosodnak ki.

A fentebb említett színészek erős filmbeli jelenléte és remek játéka ellenére egyedül a Carell által alakított Baum az, aki – a maga kéretlen módján bár, de – őszintének és rokonszenvesnek nevezhető, illetve emellett explicite módon ki is fejezi abbéli ellenérzését, hogy egy egész szektor bedőléséből profitáljon. A nagy dobás minden szókimondása mellett szatirikus vonásokkal mutatja meg azt a Wall Street-i mohóságot, ami miatt ezekre a magasan képzett, kreatív arcokra igencsak nehéz volna pozitív hősökként tekinteni – akkor is, ha a szemünk láttára bizonyulnak jóval okosabbnak (par excellence jóval intelligensebbnek) az "átlagos" befektetési bankároknál és brókereknél.

McKay nagyszámú szereplőt mozgató alkotásában a gyerek könnyen elveszhetett volna a sok bába között, de ezt az eshetőséget a direktornak sikerült a képből időről-időre kibeszélő fejek, és a vásznon rendszeresen feltűnő pénzügyi szakfogalmak érthető, nem egyszer frappáns magyarázatával elkerülnie. Ez persze azt is feltételezi a nézőről, hogy képes a cselekmény éppen látható jelenetét és a feltűnő intertextuális többletet, vagy a jelenet-a-jelenetben módon megjelenített plusz információit szimultán feldolgozni, azaz képes két órányi folyamatos koncentrálásra. Ami valljuk be, nem túl megerőltető agymunka, ráadásul olyan lényegi infók integrálását könnyíti meg, melyek nélkül A nagy dobás zavaros és átláthatatlan lenne – és ami miatt Hank Corwin vágót megérdemelten jelölték idén Oscarra.

A XXI. századból eddig eltelt másfél évtizedben valószínűleg a legnagyobb megrázkódtatást a 2008-as globális pénzügyi krízis jelentette: emberek százmillióinak életére volt közvetlen negatív hatással, viszont ennek ellenére ezt az eseményt értjük talán a legkevésbé. A válsághoz vezető út ábrázolásában A nagy dobás saját előképeihez képest (Bennfentesek, 2010 vagy Krízispont, 2011) lényegesen mélyrehatóbban elemez, illetve messzebbre megy a "Hogyan történt?" és a "Miért történhetett meg?" kérdésekre adható válaszok tekintetében. Ehhez sűrű szövetet sző, és szinte minden lehetséges rendelkezésre álló vizuális eszközt megragad, a Funny Or Die-típusú videóktól kezdve a hiphop dalok bevágásán és a The Office-jellegű abszurd poénlecsapásokon keresztül egészen a filmvásznon megjelenő magyarázó szövegek bevetéséig. A konvenciókon könnyedén átlépő elbeszélés- és szerkesztésmód zavaró lehet azoknak, akik idegennek érzik egy aranyszoborra és kasszasikerre szánt alkotástól a konstans multitasking üzemmódot, de ezen eszközök használata teszi átélhetővé a filmből világosan kiérezhető, a történtek miatt felelősnek tartott bankrendszer irányában érzett malíciát és dühöt. Ezekből az érzésekből táplálkozik a McKay által a záró szekvenciában pár másodpercre felvillantott boldog befejezés is, ami után a következő pillanatban a nézőt durván fejbe csapja az utolsó képkockákon közölt, később megtörtént valós eseményekkel. Az idei Oscaron nagy valószínűséggel két mamut, A visszatérő és A nagy dobás egymáshoz méltó küzdelmének lehetünk majd tanúi.

Kövess minket facebookon és twitteren!