- SPOILERMENTES -

James B. Donovan (Tom Hanks), a biztosítási ügyekre specializálódott, családszerető brooklyni ügyvéd élete kiszámítható mederben csordogál egészen addig, amíg egy nap magasabb érdekek kopogtatnak irodája ajtaján. 1957-ben, a kétpólusú világrend nagyhatalmait jégen tartó hidegháború idején járunk, és a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódik.

Donovan az ügyvédi kamara és nem utolsósorban idősebb tulajdonostársa, Thomas Watters (Alan Alda) ellenállhatatlan kérésének eleget téve vállalja el a sajtó és a közvélemény által szemernyi kétség nélkül szovjet kémnek tartott Rudolf Abel (Mark Rylance) büntetőjogi védelmét. Az amerikai életmód és az egyetemes humanista értékek feltétlen híveként a középkorú jogász szerint Abelt is megilletik hazája jogi procedúrái. Elvei és tisztességesen végzett munkája azonban mind szakmailag, mind pedig emberileg ismeretlen helyzetek megoldhatatlannak tűnő dilemmáival szembesítik.

A közel két és fél órás történet profi módon megírt és felépített, szórakoztató darab, ami nem hajlik el sem a történelemkönyvi szárazság, sem pedig a könnyzacskókat felszakító érzelgősség felé. Ehhez persze több tényezőre is szükség volt. Egyrészt a Tom Hanks megformálta, a külvilág felé kissé joviálisnak mutatkozó, de két lábbal szilárdan a földön álló, munkájában határozott szempontokat érvényesítő Donovanre – akinek pont ezért minden szavát elhisszük, amikor a józan pragmatizmusról vagy az emberi jogokról beszél. Másrészt a forgatókönyvet jegyző triót dicsérő humorra, ami sosem tolakodó vagy bántó, de a magas labdákat minden mondata kiváló érzékkel csapja le.

Nem utolsósorban ilyen nélkülözhetetlen elem a Rudolf Abelt alakító brit Mark Rylance színészi jutalomjátéka. Már-már buddhista nyugalmú karaktere nagyszerű párost alkot ügyvédjével, akivel eltérő származásuk és társadalmaik különbözősége ellenére nem nézik le vagy gyűlölik egymást, hanem a kölcsönös tisztelet és emberség hangján kommunikálnak egymással, teret nyújtva ezzel az előbb említett komikus szóváltásoknak.

A Kémek hídja viszont minimális figyelmet szentel a sztori másik két szálán futó Francis Gary Powers (Austin Stowell) és Frederick Pryor (Will Rogers) megpróbáltatásainak, ami miatt kissé hiányérzete lehet a nézőnek. Ennek az egyébként is hosszú játékidő mellett talán az lehet a magyarázata, hogy hármójuk között Donovan olyasféle összekötő kapcsot jelent, aki nélkül minden máshogyan alakult volna.

A film nem a háborús, illetve kémmoziktól megszokott módon ábrázolja a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek paranoiával teli nemzetközi légkörét. A valós események akkurátusan felidézett háttere varázsolja realitássá a cselekmény képsorait, és egyben a történet hajtómotorja is, de hadrendbe felsorakozó seregeknek parancsokat kiabáló tábornokok helyett Brooklyntól Kelet-Berlinig többnyire irodai környezetben folytatott, a szándékokat és célokat a tárgyalópartnerek közti homályzónában lebegve hagyó beszélgetéseket látunk. A mindent átitató bizalmatlanság táptalaján kisarjadó bizonytalanság fenyegető feszültsége végig a szemünk sarkában vibrál, egyúttal félelmetesen együtt rezonál bő fél évszázaddal későbbi globalizált világunk közhangulatával.

Bár nem egyszer kritizálták 2000 utáni rendezései miatt, szerintem középszerű mozgóképek nem, maximum kevésbé jól sikerült művek kerültek ki az utóbbi másfél évtizedben Spielberg keze alól. Az ezredforduló óta direktorként levezényelt mozijai továbbra is szakmai profizmusról árulkodnak, emellett a messziről felismerhető, pozitív értelemben vett érzelmi töltet is szerves elemük. A visszaemlékezésszerű Kémek hídja nemcsak illik ebbe a sorozatba, hanem a jobban sikerült darabok közé tartozik, így mindent megtalálunk benne, amiért a rendezőt szeretjük. Figyelemre méltóan megvalósított, sokszínű, de a didaktikus merevségtől távol álló, minőségi alkotás, ami történelemleckének is nagyszerűen megfelelne.

Kövess minket facebookon és twitteren!