- SPOILERMENTES -

Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy minden protagonistában legalább minimálisan kell, hogy legyen valami vonzó, az azonosuláshoz nélkülözhetetlen részlet. Az sem kérdéses, hogy Bradley Cooper kitűnő színész, aki bátran feszegeti saját határait, és mer kockáztatni, ha a szerep úgy kívánja. Valószínűleg ezért vállalta el a mesterszakács Adam Jones megformálását, aki több év távlatából nézve is a mozivászon legkevésbé szerethető főhőse.

Címszereplőnk a földkerekség egyik legjobb séfje, aki többévnyi önkéntes száműzetés után tér vissza a számára a világot jelentő konyhapult mögé, hogy megszerezze harmadik Michelin-csillagát. Egymillió New Orleans-i osztriga felbontásával adott magának elég időt, hogy megszabaduljon függőségeitől, illetve bezsákolja és lelakatolja démonait. Vezeklésének végeztével, de önnön fontosságának tudatával eltelve azonnal felkeresi régi kollégáját, Tony-t (Daniel Brühl), és közli vele világmegváltó elképzeléseit. Az áhított, többféle értelemben vett sztárstátuszhoz vezető út innentől kezdve sima ügynek tűnik – még úgy is, hogy főhősünk viselkedése első nekifutásra egy Gordon Ramsay-be oltott enfant terrible-ével vetekszik.

Rövidesen Helena (Sienna Miller) is a kiválasztottak csapatának tagjává válik, beindítva ezzel a történet szerelmi szálát. Kettejük viszonya Adammel persze nem kezdődik felhőtlenül, hiszen az egomán, nárcisztikus és maximalista jellemvonású férfi mindenkit erős nyomás és kontroll alatt tart környezetében. A bökkenő ezzel szemben az, hogy a nem egy szempontból főnökére hajazó lány karakterét igencsak gyengén írták meg: motivációja és tettei teljesen a forgatókönyvnek alárendeltek, így szerepe kimerül a Jones iránti figyelem középpontban tartásában.

Steven Knight hiába jegyezte anno a Locke nevében a kiváló rendezés mellett az év egyik legjobb forgatókönyvét – és a szintén zseniális, 2013-ban indult Peaky Blinders, magyarán Birmingham bandája tv-sorozatot is –, ha az Az ételművész szkriptje merőben formális és önfényező. A sztori fontosabbnak tekintett pontjain elhelyezett többperces flamókészítés arcba tolt foodporn képei a szemet hamar jóllakatják, utána viszont unalomba fullad az egész hepciáskodás. A cselekmény egysíkú, a karakterek sematikusak, a párbeszédek szájbarágósak (még az egyébként Dr. Rosshilde mellékszerepében is imádni való Emma Thompsonnak is csupán coelho-i frázispufogtatások jutottak). Mindez akkor érezhető a leginkább, ha a Burntöt John Favreau tavalyi A séfjével hasonlítjuk össze, mert Cooper hiába küzdi végig hihetően a 110 percet, ha Adamet eközben legszívesebben meggyomrozná az ember, hogy magához térjen egy kicsit.

Ennek ellenére mégsem teljes katasztrófa Az ételművész: a színészek érezhetően elkötelezettek szerepeik iránt, és amit lehet, kihoznak az egydimenziós figurákból. Ez legjobban a központi karakter ellenlábasát, a taszító, arrogáns és indulatkezelési problémákkal megvert Reece-t játszó Matthew Rhys esetében vehető le. Szinte süt a vászonról, ahogy pár mondattal és az arcjátékával többet mond el az egész versengésről és csillagvadászatról, mint amennyi sületlenséget előtte másfél órában a vonzónak szánt konyhafőnök összehablatyolt.

Nem kétséges, hogy ez a történet a tehetségről, az egóról, a tagadásokról és elhallgatásokról, a kézben tartott lapok megfelelő pillanatban történő kijátszásáról, valamint a zseni tökéletességbe vetett hite helyett a közös munka tökéletlenségének elfogadásáról szól. A világ legnagyobb mesterszakácsai biztos, hogy borzalmasan viselkednek, rámenősek, erőszakosak, önhittek és elbizakodottak, de Az ételművész tálalásában szűk egy és háromnegyed óra belőlük több, mint amit az ember el akar viselni. Vagy ahogy Graham Chapman mondta a The Restaurant Sketch végén: "Lucky we didn't say anything about the dirty knife".

Kövess minket facebookon és twitteren!