Vége a műszaknak az építkezésen. A férfi fáradtan, védőruhájától szabadulva ül be kocsija kormánya mögé. Odakint már sötét van, az utcák csendesek, az emberek az esti mérkőzésre készülődnek. Ő is hazafelé indul, aztán egy kereszteződéshez érkezve rövid várakozást követően nem abba az irányba kanyarodik, mint eredetileg tervezte. És ezzel kezdetét veszi életének teljes dekonstrukciója.
Mindig is szerettem az olyan filmprojekteket, melyek korlátok áthágására alapulnak. Azokat pedig még inkább, melyek korlátok felállításáról, és azon belüli kiteljesedésről szólnak. Steven Knight (a Gyönyörű mocsokságok és az Eastern Promises írója, valamint a rettenetes Kolibri-kód rendezője) monodrámát forgatott, melyben egy férfi ül egy autó kormányánál, és közben rengeteget telefonál. Ennyi. Hogy töltöd fel ezt a limitált premisszát filmes jegyekkel, élettel, feszültséggel? Hogyan bírod rá a nézőt arra, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelme, hogy úgy falja a film perceit, mint az autó sofőrje a kilométereket?
Egyesek az ilyenkor bevált régi, jó thriller-recepttel próbálkoznának: a főhős családját elrabolják, és 60 perce van arra, hogy ezt a táskát leszállítsa a titokzatos telefonáló által megadott címre, akiről végül kiderül, hogy a saját apja! Nem. Steven Knight bámulatosan ügyesen felépített filmje nem olyan, izgalmasnak izgalmas, de megnyugtató területre merészkedik, mint például a fenti szüzsé. Megnyugtató, mert ilyesmi veled és velem úgysem történhetne meg. Nem. Knight egy hétköznapi problémából, egy emberi mulasztásból, megbicsaklásból csinál központi témát, illetve ennek kijavítására tett reménytelennek tűnő, és éppen ezért bátor/naiv és nemes/kétségbeesett vállalkozásról. Megközelítés kérdése csupán.
Tudom, ködös vagyok, de nem akarom megvonni tőled a felfedezés örömét és kínját: azt, ami ugyan nagyon korán eljön, ám – mint tóba ejtett kavics – hullámokat ver, melyek az érintetteket vagy elsodorják vagy nem. A férfit Locke-nak hívják, találóan, hisz be van zárva (locked) az autójába, illetve egy életbe, melybe precízen bebetonozta magát, melyet szilárd alapon nyugvónak és tökéletesen felépítettnek hitt, mint azok az épületek, melyeken munkájából adódóan dolgozik. Ám elég egy kis repedés, egy kis figyelmetlenség, és minden összeomlik. Miközben Locke távolról próbál egyben tartani egy kritikusan fontos építési projektet, és közben embereinek apró hibákról magyaráz, önmaga élete már megtöredezett, és jó eséllyel hullik mindjárt darabokra. Knight egész estés allegóriája nem titkolt, de elegáns...
...de mindez talán mit sem érne, ha a kormány mögött nem Tom Hardy ülne, aki volt már jó, nagyon jó, sőt zseniális, de ennyire átütő talán még soha. Részben személyéből adódóan, hisz az a típusú színész, akiről el tudod hinni, hogy míg odabenn atombombák robbannak, külseje meg se rezdül. Locke ezúttal sem veszíti el látványosan a fejét – akkor biztos nem, amikor él a vonal, hisz mind családja, mind munkatársai szemében ő volt az alapzat, amire építeni lehet –, mi több, még akkor se nagyon, amikor csak egymaga ül a kormányába kapaszkodva, miközben körülötte egyre sebesebb az örvény, hisz ő felépített egy "praktikus" tervet problémája megoldására, egy tervet, melyben szentül hisz, és amellyel megmutathatja (rég halott) apjának, hogy különb nála. Erről szólt az egész élete: megfelelni valaminek, még véletlenül sem elkövetni ugyanazokat a hibákat, hogy aztán szép lassan ugyanolyanná váljon, mint ő. Úgy tűnik, Locke mindvégig kézben tartja a gyeplőt, elképesztő önuralommal próbálja egyben tartani megállíthatatlanul szétmorzsolódó életét, és a néző ott csüng az őt megformáló Hardy minden rezdülésén, hogy mikor végre megjelenik egy könnycsepp a szeme sarkában, nála is átszakadjon az elfogadás gátja.
A vonal másik végén lévő láthatatlan arcokhoz is tehetségek kölcsönzik a hangjukat – Olivia Colman (Tirannoszaurusz), Ruth Wilson (Banks úr megmentése), Andrew Scott (Moriarty a Sherlock-szériából) vagy Tom Holland (A lehetetlen) –, de a Locke abszolúte Hardy filmje. Az övé, és Steven Knight író/rendezőé, akinek minden meg van bocsájtva az elmúlt évekből. És az enyém, aki ott ülök az anyósülésen, és próbálok kapaszkodni, de nincs mibe ezen a sok-sok csillagon kívül, amit kénytelen vagyok megítélni az év egyik legjobb filmjének.
Kövess minket facebookon és twitteren!