A horrorfilmek rajongóinak nem lehet okuk panaszra, az elmúlt egy-két év során ugyanis számos remek és emlékezetes film készült ebben a műfajban. Az idei Titanic Filmfesztiválon bemutatták a Csadoros vérszívót és az Újjászületést, a Backcountry minden idők egyik legbrutálisabb medvetámadásával sokkolt az első óra letelte után, a Late Phases egy szerethető farkasemberes film volt, a The Babadook és a Starry Eyes pedig a tavalyi ősz nagy durranásai voltak együtt, és akkor még nem is említettem a belgák hangulatos erdei táboros zsánerkísérletét, a Welpet. Az idei év horrorfilmes szempontból pedig nem nagyon szólt eddig másról, mint a Valami követ kirobbanó kritikai és közönségsikeréről.
Öt évvel ezelőtt, amikor bemutatták a The Myth of the American Sleepovert, feltehetően még senki sem sejtette, hogy David Robert Mitchellnek köszönhetjük majd azt az amerikai horrorfilmet, amire már nagyon nagy szüksége volt ennek a zsánernek. Mitchell 2010-es rendezői bemutatkozása nagy fesztiválsiker lett, és többek között Roger Ebertet is elvarázsolta, ami nem meglepő, hiszen egy igazán szívhez szóló, poétikus és érzékeny coming of age moziról van szó, ami öt fiatal kalandjait meséli el kamaszkoruk legszebb nyarának utolsó hétvégéjén.
A fiatal amerikai író-rendező második filmjével aztán a horror műfaja felé fordult, amibe sokaknak beletört már a bicskája. Ám Mitchell mindezt kompromisszumok nélkül tette, bátran szakítva azokkal a hollywoodi klisékkel, amelyek pillanatok alatt tönkrevágják az álomgyárból futószalagon érkező fantáziátlan zsánerdarabokat. Második filmje nem kevésbé kiforrott, érett és megmunkált, mint igényes rendezői debütálása, mindvégig érezni, hogy Mitchell nagyon bízott a víziójában, az pedig a legjobb húzás volt a részéről, hogy a lehető legkomolyabban vette az alakváltó démonról szóló rémlátomását, ráadásként pedig legfontosabb stílusjegyeit az új filmjén is tetten érhetjük.
A Valami követ világpremierjére a 2014-es Cannes-i Filmfesztiválon került sor, ott kezdte meg nemzetközi hódító útját, a Weinstein Company pedig jó érzékkel rögtön lecsapott a hideglelős mozira. Először csak limitált körben kezdték vetíteni, de a filmnek szájhagyomány útján futótűzként terjedt a híre, ezért két héttel később szélesebb körben kezdték el forgalmazni. A sajtóvisszhang szinte egyöntetűen pozitív volt, olyan rangos magazinok rajongtak érte, mint a Rolling Stone, a Total Film, a Dissolve vagy a Bloody Disgusting, a siker pedig a kasszáknál sem maradt el. A kétmillió dollárból forgatott függetlenfilm jelenleg már több mint 17 millió dolláros bevételnél jár, ami szép eredmény egy valóban rémisztő rétegfilmtől.
Persze tegyük azért hozzá, hogy a forgatókönyv nem minden szempontból eredeti, hiszen akik látták az újkori japán horrorfilmek legnagyobb hatású alkotását, az 1998-as Ringut, azoknak bizony ismerős lehet a Valami követ alaphelyzete. Ám míg a Ringuban egy megátkozott videoszalag megnézése jelenti a halálos ítéleted aláírását, addig a Valami követben a szex útján terjed tovább az átok. Kissé kézenfekvő és nem túl izgalmas a metaforikus olvasat, ami ezek alapján rögtön adja magát: a történetbe simán beleláthatjuk a nemi betegségektől vagy távolabbról nézve az intimitástól és a gyengédségtől való ősi rettegést, ám ha pszichológiai szempontból egy kicsit mélyebbre tekintünk, bizony sok kérdést és értelmezési lehetőséget felvet a film.
A j-horrorok hatása amúgy is tagadhatatlan, Mitchell azonban csavart egy nagyot az átok emberi manifesztálódásán és üldözési szabályrendszerén. Az entitás ugyanis bárki alakjában üldözőbe vehet, de csak azok láthatják, akik valaha szintén fertőzöttek voltak, továbbá az átkot csak úgy adhatod tovább, ha lefekszel valaki mással, ám ha elkapja az illetőt, akkor visszalép a létrán és újra te következel. Az entitás pedig nem véletlenül gyakran éppen a halott szeretteid képmását ölti magára, hogy halálra erőszakoljon, de bármennyire is küzdesz ellene, egész egyszerűen nem menekülhetsz el előle, csak időt nyerhetsz.
Már-már vakmerőnek is nevezhető az a szerzői koncepció, hogy Mitchell a horrorfilmek talán legelcsépeltebb és legközhelyesebb toposzát, a menekülést és az ezt kiváltó üldözve levés elementáris érzését tette meg a cselekmény alapvető motívumává, de merészsége ellenére egyáltalán nem vallott kudarcot. A lassú sodrású, nagy csendekkel és meditatív pillanatokkal operáló forgatókönyvet is jegyző Mitchell olyan biztos kézzel teremti meg a szuggesztív és fojtogató atmoszférát a film elejétől kezdve, amihez foghatóval mostanában nem igazán találkoztam, miközben néhány igazán felejthetetlen jelenettel úgy hozza ránk a frászt, hogy közben kiugrunk a székünkből.
A film hátborzongató hangulatát jelentős mértékben fokozzák az operatőr Mike Gioulakis atmoszferikus felvételei, némelyik bravúrosan megkomponált éjszakai beállítása simán felveszi a versenyt a legszebb street photography műalkotásokkal, és akkor még nem is beszéltem a zenéről. A Disasterpeace néven tevékenykedő Rich Vreeland hol dallamos-keserédes, hol pedig dübörgő indusztriális döngöléssé fajuló szintetizátorzenéje a csúcsra járatja a film szorongató auráját, aminek minden pórusából csak úgy árad a hátborzongató melankólia és líraiság.
Nem véletlen, hogy a Valami követ tini főhősei nem azok a tipikus buta és felszínes kamaszok, akiket az Amerikai pitében láttunk, mert ők Dosztojevszkijtől A félkegyelműt olvassák egy sminktükörnek álcázott e-bookolvasón. Költőként pedig az a jelenet is kifejezetten megdobogtatta a szívemet, amiben Mitchell tulajdonképpen egy néhány perces horrorklipet rendezett T.S. Eliot felejthetetlen J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című verséhez, amiből egy nem is olyan rövid passzus hangzik el a filmben. (Ezek után talán nem is olyan meglepő, hogy azt is imádtam, amikor Dylan Thomas katartikus versét szavalta Michael Caine az Interstellarban.)
Továbbá annak is örültem, hogy az átok eredettörténetére nem derült fény, mert ezzel általában csak elrontják a spirituális élményt, az úszómedencés finálé vörösen ömlő záróképe – ami az egyik plakáton is látható – pedig képzőművészeti igényű és szépségű látomás, le a kalappal előtte. A Valami követnek szerintem minden esélye megvan rá, hogy néhány év múlva a műfaj egyik új klasszikusaként tekintsünk rá, az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz legújabb kiadásában pedig mindenképpen ki kellene majd ejtenie a Paranormal Activity-t, ami jelen pillanatban a legfrissebb horrorfilm, ami bekerült az összeállításba.
Kövess minket facebookon és twitteren!