Moneyball, azaz pénzball vagy pénzlabda. Baseball-kifejezés. Egy újfajta játékosállomány-menedzselési stratégiát jelöl, melyet elsőként az Oakland Athletics vezetősége alkalmazott. Alapja egy speciális analízis, melynek lényege a túlértékelt játékosokat eladása és alulértékelt játékosok beszerzése. Segítségével viszonylag alacsony büdzséből egy ütős csapatot lehet összeállítani. Manapság már alig van olyan team - baseballon innen és túl -, amely ne ezt a szemléletet alkalmazná.

Moneyball, azaz Pénzcsináló. Amerikai film. Egészen pontosan az a film, melynek főszerepében Brad Pitt Oscar-díjat fog nyerni.

Moneyball, azaz pénzball vagy pénzlabda. Baseball-kifejezés. Egy újfajta játékosállomány-menedzselési stratégiát jelöl, melyet elsőként az Oakland Athletics vezetősége alkalmazott. Alapja egy speciális analízis, melynek lényege a túlértékelt játékosokat eladása és alulértékelt játékosok beszerzése. Segítségével viszonylag alacsony büdzséből egy ütős csapatot lehet összeállítani. Manapság már alig van olyan team - baseballon innen és túl -, amely ne ezt a szemléletet alkalmazná.

Moneyball, azaz Pénzcsináló. Amerikai film. Egészen pontosan az a film, melynek főszerepében Brad Pitt Oscar-díjat fog nyerni. Nagyon meg lennék lepve, ha ez nem így lenne. No, nem azért, mert Pitt élete legjobbját hozza a fenti stratégiát először alkalmazó Billy Beane szerepében - féltucatnyi olyan karaktert tudnék kirázni a rezüméjéből, amely combosabb, emlékezetesebb és nehezebb volt. De kevés olyan van köztük, aki ennyire univerzális és szerethető.

Billy Beane ugyanis egy igazi all-american-hero. Egy underdog, aki megmutatja, hogy ha megálmodod a magad (amerikai) álmát, és foggal-körömmel ragaszkodsz hozzá, akkor meg is élheted azt - függetlenül attól, hogy honnan jöttél, mekkorára nőttél és mennyire vagy jó. A megfigyelők (sports scoutok) szerint a fiatal Billy Beane kiemelkedően tehetséges baseball-játékos volt - fel is adta egyetemi tanulmányait azért, hogy sportoló lehessen, aztán végül a pályán derült ki, hogy a fürkészek tévedtek. Talán azért lett végül belőle is úgymond tehetségkutató, hogy ezt a hibát kiköszörülje. De valamikor az ezredfordulón már látta magán, hogy ő sem különb kollégáinál: megérzésre, intuícióra alapozott, no meg a létező vagy feltételezett sporttapasztalatra, aztán vagy bejött a számítása, vagy nem. Persze, nem ő lett volna az Oakland Athletics vezető menedzsere, ha rosszul tette volna a dolgát, de akárhány tehetséget is nevelt ki, végül mindet elszipkázták. Ezért aztán stratégiát váltott.

Eme stratégia felfedezéséről, kiépítéséről, bevetéséről, kezdeti bukdácsolásáról és végső nagy győzelméről regél Bennett Miller (Capote) filmje, melynek narratív vázát bárki le tudja fektetni öt perc játékidő után. Nem is abban a cselekményében van a legfőbb ereje, amely némileg túlnyúlik azon, ami perfektnek mondható, nem is Wally Pfister sajátos, a vágókkal együtt élő és lélegző fényképezésében vagy a film varázslatos kis csendes pillanataiban, hanem - és itt jön be a képbe Steve Zaillian és Aaron Sorkin Oscar-díjas kettőse - betonbiztos főhősében és az őt finomhangoló dialógusokban. Továbbá azokban a sorkini sziporkákban, azokban az apró és váratlan humorbombákban, melyek a The West Wing valamennyi figuráját emberivé tették. Példának okáért eddig nem akadt olyan film, melyben Jonah Hillt ennyire lehetett volna komázni (ha egyáltalán...), mégpedig azért, mert végre rájöttek, hogy sokkal szimpatikusabb, ha csak akkor beszél, amikor kérdezik. De nem ez a lényeg.

A lényeg Brad Pitt, aki ugyan nem most először veti be (vagy éppenséggel veti le) a húsz éve makulátlan sármját a nagyobb jó érdekében, de ez az önzetlensége most először sugárzik át teljes gőzzel a vásznon. Ő az, aki megszervezi a csapatot, ő az, aki kezükbe adja a moneyballt, de nem ő az, aki a dicsőséget learatja - olyannyira, hogy soha nem nézi meg a meccseket (azért bele-belesasol), és nincs az az isten, hogy kiüljön a nézőtérre. Valami babona-féleség is akad a dologban, de a lényeg az önfeláldozáson van, ami a szerepét is mozgatja: nincsenek itt nagy kirohanások vagy szónoklatok - vannak helyette apró villanások és kétszavas ide-odaszólogatások. Egy igazi stratégia is így működik, hogy a hallgatófél nem is sejti, hogy épp észt osztanak neki. Pitt nüánszokból, mikroszkopikus gesztusokból építi fel karakterét, és mire a film eléri azt a felét, mikor a történet és a csapat is végre hegymenetbe kapcsol, és emberes tempóban halad a csendes pátosszal teli győzelemig, nem lesz olyan ember a nézőtéren, és tagja a Filmakadémiának, aki ne zárta volna szívébe ezt a csibészt, aki - mint említettem - talán nem élete legjobbját hozza, de a legérettebbet, az biztos.

kövess minket facebookon és twitteren!