A Gordon-házaspár gyermeket vár. Már be is rendezték a gyerekszobát, melynek dísze Annabelle, a közel 120 centis öltöztetős baba. Minden idilli, ám ekkor egy sátánista pár ront rájuk, és mielőtt a rendőrök végeznének velük, egyikük szelleme megszállja Annabelle-t.

Hiába a közvetlen rokoni kapcsolat az utóbbi évek egyik legsikeresebb, egyben legjobb kísértetfilmjével, a Démonok közöttel, néhány ügyesen megszerkesztett nézőugrató jelenet nehezen teszi megbocsájthatóvá a sebtiben összekalapált előzményfilm hányaveti módon összeollózott cselekményét (hová tűntek az egyik jelenetben felvezetett gyerekek? hogy lett Alfre Woodard vudu könyvtárosából hirtelen BFF?), a rettenetes szereposztást (a történet középpontjában álló férjet és feleséget megformáló két színész között elképesztő nagy a különbség az utóbbi javára, pedig még az ő karaktere sincs megírva), azokat az unásig ismert párbeszédeket ("biztos, hogy nem csak hallucinálsz, drágám?"), és azt a rettenetes befejezést.

Ráadásul maga a baba is perifériára szorul egy fekete és egy fehér szellem mellett, kiknek ténykedésében sincs túl sok következetesség: ugyan miért fárasztanák magukat ajtók nyikorgatásával és gáztűzhelyek kapcsolgatásával, mikor egyébként úgy tudják hajigálni az embereket, mintha rongybabák lennének? Annabelle, aki (vagy ami) ugyan már a megszállása előtt sem volt szívderítő látvány, jelenetei többségében a polcon vagy egy hintaszéken ücsörög, és már-már a frászt hozná rád, amikor... mégsem.

Még szerencse, hogy John R. Leonetti, a Mortal Kombat II rendezője azért tényleg képes volt összerakni egy-két hatásos ijesztést (ebből az egyiket sajnos már az előzetes is ellövi), de a zsánernek sürgős vérfrissítésre lenne szüksége, ugyanis ezek a szellemek már nem annyira szellemesek, bárhol és bármennyiért is kísértsenek.