Habár a tévé jóval a mozi előtt kiaknázta a klasszikus amerikai képregénykarakterekben rejlő lehetőséget, az igazi dömping csak most, a nagy vásznon megélt aranykor derekán indult be. A jelenleg futó tévés képregény-adaptációk mellé idén becsatlakozik újabb 2-3 cím, és ha minden a tervek szerint alakul, két éven belül megduplázódik ezen szériák száma. Nem csoda hát, hogy a filmbizniszben mindig egy lépéssel a Marvel mögött kullogó DC is egy újabb fronton állította csatasorba azt az univerzumát, amely még a méltán szapult Schumacher-éra alatt is szépen jövedelmezett. De mire megy egy világ a főhőse nélkül?

A Gotham már az első percekben megadja a választ markánsan kijelölve az utat az új irány és a klasszikus Batman-mitológia között. Útban hazafelé egy kisfiú és szülei betérnek egy sötét sikátorba, ahol egy semmiből előugró támadó követeli értéktárgyaikat. Miután megkapta, a gyerek szeme láttára lelövi a két felnőttet. A kiérkező rendőrök közül James Gordon lép a zokogó fiúhoz, és nyugtatni próbálja. Nem tehettél semmit, de most már tehetsz. Légy erős! Majd a kis Bruce távozik az időközben megjelent Alfred Pennyworth vezetésével, egyelőre átengedve a feladatot Gordonnak, hogy megtalálja szülei gyilkosát.

Ügyes, átgondoltan felépített jelenet ez, ami egyrészt ügyesen simul bele a jól ismert történet világába, másrészt határozottan kijelenti, hogy ez még nem az álarcos hősök és antihősök ideje. Ez a Gotham még a régi vágású gengszterek korát éli, ahol bűnöző és bűnüldöző egyaránt öltönyt visel, és ahol a kettőt néha csak egy hajszál választja el egymástól. Innentől ez a történet James Gordon (Ben McKenzie) és Harvey Bullock (Donal Logue) története, ami egy másik toposzra, a jó zsaru-rossz zsaru párosra épít, már ha fekete-fehérben akarjuk látni az eseményeket. Már pedig a rendőrség kötelékeiben első napjait töltő Gordon így látja. Ő a lelkes, kissé naiv, idealista típus, akinek a szemében éles választóvonal húzódik jó és rossz között, ellenben társa észreveszi a kis átjárókat is. James az igazság bajnokaként előreszegett fejjel tör előre, miközben Harvey pontosan tudja, mikor kell félrenézni.

Van is miért félrenézni, hiszen ez ugyanaz a rohadt, korrupcióval átszőtt város, mint ami két évtized múlva is lesz, mindössze a játékosok mások. Az alvilág jelenlegi ura Carmine Falcone (John Doman), az ő fennhatósága alá esik a sorozat kedvéért megalkotott új karakter, Fish Mooney (Jada Pinkett Smith) is. Az első rész végére egyikükről sem tudunk meg túl sokat, az viszont bebizonyosodik, hogy valamilyen úton-módon közük van a Wayne-házaspár megöléséhez. Egyébként mindketten karizmatikus, hagyományos noirba illő főgonoszok, de birodalmuk zegzugaiban, akár a "közkatonák" között, akár még lentebb, már ott csírázik a jövő bűnözőnagyságainak színe-java. Fish Mooney talpnyalójaként ismerjük meg a társai által csak pingvinnek csúfolt Oswald Cobblepotot (Robin Taylor), aki egy törtető, gerinctelen alakként lép színre, miközben a történetet nagyban befolyásoló megmozdulásával meg is kezdi önálló sztoriját.

A többiek egyelőre nem kaptak szignifikáns szerepet, de hogy minél több minden illeszkedjék a Batman-kánonba, látjuk még a későbbi Macskanőt (és hogy biztosan megértsük, ki ő, épp tejet lop a macskáknak), a későbbi Rébuszt (és hogy biztosan megértsük, valaki beszól neki, hogy hagyja a rébuszokat) és a későbbi Méregcsókot is (és hogy biztosan megértsük, folyton a növények mellett álldogál). Ezeken a zárójeles, elegánsnak nem igazán nevezhető megoldásokon túl azonban minden rendben van a Gothammel: ez a felvezető epizód tökéletesen megágyaz egy komorabb hangvételű, klasszikus noir-elemekkel tarkított bűnfilmhez, amely a saját lábán is megállva hozhatja majd el vagy féltucat karakter előzménytörténetét. Ha minden ezen az úton halad tovább, egy nagyon elegáns (kis képernyős) mozgóképpel bővülhet a Batman-moziverzum. Úgy tűnik, a Smallville csak csuklógyakorlat volt a DC-nek, ami most jól kufárkodott a portékájával.

További pilotkritikák és epizódértékelések itt.