(Írtunk már egy kritikát a Godzilláról, amely leginkább "előjeltelen" volt, most viszont jöjjön egy határozottan pozitív!)

Volt honnan felállni. A nagy G hírnevén az első tengerentúli adaptáció okozta fekélyes sebre a japánok, ha kétes sikerrel is, de gyógyírt kínáltak a Millenium sorozat epizódjai képében, inkább hagyományőrzés, sem mint minőségápolás szempontjából. Roland Emmerich interpretációját nem kvalitásaiban kérte ki a rajongók hada, hiszen a lécet maguk is egészen ritkán helyezték magasra, sokkal inkább Godzilla lényét, lényegét hiányolták. A küldetés adott volt, a vihar elülte után Gareth Edwards vállalta el a megtisztelő feladatot, hogy az asztalt lesöpörve, tiszta lappal új életet leheljen Nippon héroszába, lehetőség szerint nem egyszerűen elnézést kérve a múltbéli hibákért, de az idő vizébe fojtva egyszer és mindenkorra el is feledtetve azokat. Mission Accomplished.

A Godzilla jó film. Nagyon. Nem baj, hogy nem mindenkinek tetszik, baj, hogy miért. Különvéleményt írni a szívesen elvégzendő teendőket soroló listám utolsó helyein áll, szégyen, de különösen nem is foglalkoztat, hogy egy, a tetszésemet, elismerésemet, ne adj’ Isten, rajongásomat elnyerő film másoknál milyen okoknál fogva bukik el. Godzilla azonban szívügy, és mint olyan, talán megérdemel egy védőbeszédet, találjon az bármennyi megértő fülre, felháborodott olvasóra. Ha Edwards tisztességes iparos munkát végzett volna, ez a cikk soha nem készülne el, de a Monsters rendezője a filmtörténelem egyik legvékonyabb mezsgyéjére rátalálva egyszerre szolgálta ki a rajongókat, az újonnan érkezőket és a kegyelmet nem ismerő kritikusokat.

A Godzilla rossz film, mert unalmas.

Az volna? Nem kell túl messzire mennünk, hogy találjunk egy szörnyfilmet, ami képtelen volt akár egyetlen másodpercre is megállni, az unalmat hírből sem ismerte, mégsem tudott megfelelni az elvárásoknak. A Pacific Rim lényegesen jobb film, mint ahogy sok helyen fogadták, de egyértelműen bizonyítja, hogy a pergő tempó nem minden. Edwards filmje pontosan ott zseniális, ahol Honda alkotása volt 60 évvel ezelőtt, úgy mozgatja a szerteágazó emberi szálakat, hogy egy pillanatra sem veszíti el a fókuszt. A legmélyebb tisztelettel és alázattal nyúl a témához, megőrzi a klasszikus üzenetét, de hozzátesz, aktualizál, az arcunkba robbanó effektustenger helyett felvezet, kivár, feszültséget kelt, így az elkerülhetetlen többszörös erővel csapódik be.

A Godzilla rossz film, mert sablonos.

A recept időtlen, legyőzhetetlennek, megállíthatatlannak tűnő csapás üti fel a fejét, amire az idő szorításában próbálnak megoldást találni, az őrült tudósra persze senki nem figyel, de az utolsó pillanatban az ő elmélete bizonyul igaznak, az emberi hősiesség újfent megmenti a világot a pusztulástól. A Godzilla esetében az egyik őrült tudós 15 év nyomozás után eljut egy pontig, ami döbbenetesen messze van a teljes képtől, a másik pedig ötlet híján arra bíztatja a hadsereget, engedjék a monstrumokat küzdeni, mi úgyis tehetetlenek vagyunk. Nincs titkos fegyver, nincs megoldás, csak tehetetlenség és fogyóban lévő remény. Hogy végül, súlyos pusztulás árán, de az emberiség megmenekül, az csak rajtunk felül álló események okozata.

A Godzilla rossz film, mert unalmas a főhős.

A főhős éppen annyira unalmas, mint te vagy. A mai napig értetetlenül állok a War of the Worlds című filmet ért negatív visszajelzések előtt, ami kisebb hibáin túl rendelkezett egy olyan tényezővel, ami magasan az átlag felé emelete, Edwards pedig hibátlan érzékkel lép Spielberg lábnyomába. Az eseményeket egy teljesen hétköznapi, tehetetlen, az árral sodródó katona szemszögéből követhetjük, a kiváló operatőri munkának köszönhetően sokszor szó szerint. Százemeletnyi szörnyek párharcát ennél nem lehet hitelesebbé tenni, egy utolsó senki, aki a nap végén szeretne a felesége és a gyermeke mellett lenni, ezért teszi a dolgát, az önfeláldozástól sem visszariadva. Talán a folytatásban indul az Eurovíziós Dalfesztiválon, és kiderül a pornós múltja, úgy kevésbé lesz unalmas.

Edwards filmje határtalan energiával igyekszik két céljának megfelelni. Nem okoz csalódást G rajongóinak, a szörny megjelenése, méretei, képességei, azok felhasználása, tulajdonságai és a fináléban betöltött szerepe tökéletesen egyezik azzal, amit a japán sorozat követői elvárnak. Fejet hajt a klasszikus első rész előtt, megidézi Fukusimát, megjelenésében és szerepében kiválóan helyt álló ellenlábasokkal állítja szembe Godzillát, aki ellen ezúttal a Toho sem emelheti fel a szavát. Másik célja, hogy a rajongói körön kívül rekedtek is elégedetten térjenek haza, ezt pedig türelmes, de nagyszerű tempójú ívével, döbbenetes látványvilágával, Desplat hátborzongató zenéjével és kompromisszumokat csak ritkán elfogadó megoldásaival igyekszik elérni.

A Godzilla meglepő vállalás. A vádak szerint arcon köpi az előzetesekben ígért hangulatot, amiből áradt a reménytelenség, a tehetetlenség, a pusztulás, a filmben mégis hétköznapi emberek szemszögéből, soha nem tapasztalt realitással élhetjük át, ahogy emberek milliói vesztik el mindenüket, a hadsereg tehetetlen, az emberiség egyetlen reménye pedig bízni abban, hogy amikor az egyik monstrum legyőzi a másikat, talán lesz még élhető föld, ahol mindent újra lehet kezdeni. Sejtelmes, feszült, életszagú, mégsem fordít hátat az eredeti sorozatnak, ami nem sejtelmes, nem feszült és nem is életszagú. Mestermunka a javából, minden idők egyik legjobb szörnyfilmje, aminek Peter Jackson vagy Guillerdmo del Toro csak jelenthet.