2005 nyarán a mozizás nem a felhőtlen kacagásról szólt. Persze, akadtak idétlenkedő 3D-s állatok és kacsingató szuperautók, de már az évad legsikeresebb vígjátéka (WEDDING CRASHERS) is ott hordozta címében a pusztulás ígéretét. A nyári blockbuster szezon három legjobban várt filmjéből pedig csak úgy áradt a borúlátás. Darth Vader fekete lelkénél már csak Batman köpenye volt sötétebb, és miközben a plafonról csöpögött a fekete víz, anyákat mészároltak le pár perccel a gyerekszülést követően és zombik özönlötték el az utolsó emberlakta várost, Amerika lelke is eltakarta a napot. Ugyan ezek a földönkívüliek is botanikusok, csak ezúttal mi voltunk a növények...

2005 nyarán a mozizás nem a felhőtlen kacagásról szólt. Persze, akadtak idétlenkedő 3D-s állatok és kacsingató szuperautók, de már az évad legsikeresebb vígjátéka (WEDDING CRASHERS) is ott hordozta címében a pusztulás ígéretét. A nyári blockbuster szezon három legjobban várt filmjéből pedig csak úgy áradt a borúlátás. Darth Vader fekete lelkénél már csak Batman köpenye volt sötétebb, és miközben a plafonról csöpögött a fekete víz, anyákat mészároltak le pár perccel a gyerekszülést követően és zombik özönlötték el az utolsó emberlakta várost, Amerika lelke is eltakarta a napot. Ugyan ezek a földönkívüliek is botanikusok, csak ezúttal mi voltunk a növények...

A WAR OF THE WORLDS könyörtelen és önfejű film. Rendezőjét ebben az időben nem nagyon érdekelte, hogy mit várt tőle a közönség. „A régebbi filmjeimet az különbözteti meg az újaktól, hogy akkoriban kikérdeztem a nézők véleményét.” Elfordult volna tőlünk, mert elfordultunk tőle? Tény és való, az egyöntetű fényezés ideje már elmúlt, de ez a mestert nem nagyon izgatja: ő ugyanúgy kevergeti a mágikus szörpöt, amely a módszeresen adagolt kísérleti ízeknek köszönhetően egyre furább állagot alkot.

Spielberg 2005-ben inváziós mozit rendezett. Újabb ID4-et? Szó sincs róla. A rendező olyan perspektívából közelíti meg a világégést, amely eddig senkinek sem sikerült: az egyén szempontjából. Shyamalan próbálkozott ezzel pár éve, de a spirituális kérdések feszegetésétől amúgy is hamar kifekvő SIGNS szándéka akkor vált végleg köddé, mikor a szereplők bekapcsolták a tévét és előkerültek a teóriák. Ezekbe a dolgokba szeret csimpaszkodni az amerikai mozi: ha van megoldás, ha van kiút, akkor a fenyegetettség sem olyan komoly.

De mi van akkor, ha nem tudsz semmit? Azt látod, hogy hatalmas gépezetek emelkednek ki a földből és válogatás nélkül megsütnek mindenkit. Lényeges, hogy mikor jöttek, miért jöttek és hogy lehet őket elpusztítani? Naná, ha te vagy a pipafüstöt pöfékelő szupertudós, a fiatalos elnök, esetleg szakadt inges brúszvilisz vagy Tom Cruise a Top Gunból. De az aranyfiú ebben a filmben elpakolta milliós mosolyát, egyéni tréner közreműködésével formára szabott testét és sziklaszilárd elhatározását. Ez a Cruise tanácstalan. Már a film első tíz percében kiderül, hogy nem csupán gyerekeiről, de önmagáról sem képes gondoskodni (üres hűtő, üres élet, üres flaska a konyhában…), s mikor rövidke felvezetést követően beköszönt az invázió, csak egy dologra képes: futásra.

Menekülés közepette a gyerekekre sokáig úgy tekint, mint koloncra. Nem meri bevallani, megteszi helyette a fia, aki a nagy amerikai álom (büszke vagyok rád, apa!) szokásos apropója helyett inkább faképnél hagyja az inkompetens öreget, aki szemlátomást nem csak testmagasságban van elmaradva tőle. Azt pedig hiába is gondolnánk, hogy a szőke, bogárszemű Dakota Fanning majd talpraesett tanácsokkal látja el aput: ő csak egy túlbuzgó kis csitri, aki többnek akar látszani, mint aki. Szép kis família. Nem is csodálom, hogy a nézők fele a kénköves pokolra kívánta őket. Én viszont azt a szándékot láttam megvalósulni általuk, amely Spielberg kezét vezérelte e film megrendezése közben.

Spielberg, a mézes mázos mesék mondója realizmust akart. Torokszorító, székbe döngölő valóságot. De pofátlan csavarral a valóság hátterébe egy 100 éves inváziós történetet tett, melynek révén filmje még ellentmondásosabb, még zavarbaejtőbb. Sokak szerintem nem is jó. Ez az ő bajuk.

A csonka család rémképe ugyan már korai filmjeiben is alapvető tényező volt, de a meggyötört hősök végül csak győzedelmeskedtek a gondokon, és a srácok mindig felnéztek az öregeikre. Ezt pedig elég nehéz elképzelni az álmaitól mostanság megfosztott Amerikáról. Vajon sikerül-e Cruise karakterének felnőnie ahhoz a problémához, amely armageddoni erővel támad rá? Nem, nem az idegenek, hanem az, hogy a család túlélje ezt az egész összevisszaságot.

Természetesen Spielberg nem fosztja meg a nézőt a reménytől: az élni akarás nemzeteken, kultúrákon és uszkve az egész civilizáción felülkerekedő ösztöne hajtja előre a szereplőket, és talán ez volt az első olyan világromboldás film, amely ezt a küzdelmet maradéktalanul vissza tudja adni (hasonló témában ajánlott irodalom a CLOVERFIELD vagy a THE ROAD is).

A legtöbb inváziós filmben nevezetes épületeket döntenek romba (a lehető legimpozánsabb szögből mutatva), emberek millióit tűntetnek el a föld színéről (ügyelve arra, hogy a nézőnek semmilyen érzelmi kötődése ne legyen az áldozatokhoz), hosszasan ecsetelik a szimpatikus mellékszereplő önfeláldozó halálát s befejezés gyanánt a főhős mindig visszavág. És ilyenkor az emberiséget képviseli. Ja, majd elfelejtettem az egyik legfontosabb tényezőt: a pusztulás perceit követően az emberiség pillanatok alatt tisztába jön azzal, hogy mivel áll szemben, s hamarosan azt is kideríti, hogy mi a gyengéje.

A WAR OF THE WORLDS szembemegy ezekkel a közhelyekkel. A pusztulást végig egyetlen individuum szemszögéből, testközelből mutatja be, de nem csupán a premier plán miatt szállít torokszorító élményt. A tanácstalanság, a fejetlenség és az információ teljes hiánya nyomasztó hangulatot teremt, s ez fojtogató béklyóba fogja az arra fogékony néző idegeit. Mi, egyszerű népek valami hasonlót élnénk át, ha lerohannának az idegenek, vagy - ami sokkal valószínűbb - kitörne a harmadik világháború, és valószínűleg így érezték magukat az emberek Manhattanben, mikor az ikertornyok összedőltek és az eget áthatolhatatlan porfüggöny takarta el.

Valóban, Spielberg nem titkolja el a párhuzamot 9/11-gyel, sőt erőteljesen sulykolja, a kelleténél talán nagyobb hanggal, de iróniával ügyesen (és 2005-ben azért elég merészen) tompítva az éleket. Sokan kritizálják az idegenek stratégiáját. Miért így cselekszemek, miért nem úgy, miért vártak idáig és hogyhogy nem figyeltek ilyen és olyan apróságokra? Kérdések, melyekre nem lehet választ adni, ugyanis a filmből sem derül ki pontosan, mit miért tesznek. Persze, lehet csócsálni az ilyen-olyan agendákat, és vaskalapos sci-fi rajongóktól ennek hiányát nem is lehet számon kérni, de ez a film inkább emberi dráma, s az ember gyarló, ráadásul sérülékeny lény: nap mint nap jön egy vírus, ami közpánikot kelt, vagy csak simán lever a lábadról néhány napra. Ami az idegeneket illeti, egy a lényeg: élve nem kellünk nekik.

Spielberg egyszerre idéz a 100 éves eredetiből, Orson Welles áltudósításaiból, hamis hírekből álló rádiójátékából (amit anno az emberek maradéktalanul beszoptak) és George Pal 1953-as filmjéből (annak két főbb szereplője vendégszerepel az új változatban), ezért a fenyegető realizmus mellett számos jelenet kelt retrospektív érzéseket, de nem a régi szép időket idézik, inkább az ötvenes évek bénító paranoiáját.

Kaminski zseniális szögei, Williams idegen taktusai, s azok a hangeffektusok: mind-mind a rémületet szolgálják. Csak az celluxszal odabiggyesztett, fránya utolsó öt perc ne lenne…