Hosszú idő után először 2013 volt az az év, amikor a filmek mellékszereplőként kísérték végig az életem, eleinte csak mellettük, aztán helyettük más dolgok követelték ki a figyelmet. Éppen ezért számos olyan alkotásról maradtam le, melyeket normális körülmények között a premier napján néztem volna végig. Legnagyobb szívfájdalmam Ridley Scott legújabb filmje, a The Counselor, ami gyaníthatóan az év legjobb filmjeit összegző listám élmezőnyében végzett volna, de kimaradtak olyan filmek, mint a Gravity, a The Prisoners vagy a The Wolf of Wall Street, ez utóbbi éppen azon kevesek egyike, aminek bemutatója lényegesen a magyarországi premier utánra esik Angliában.

A fenti okok miatt nem is vállalkoztam egy tízes lista összeállítására, helyette minden rangsorolás nélkül emlékeznék meg azokról a darabokról, melyek így vagy úgy, de emlékezetesek maradtak. Számos helyen találkoztam azzal az általam is osztott megállapítással, ami szerint 2013 a semmilyen, közepes, mindenféle különösebb reakciót kiváltó blockbusterek esztendeje lett, noha a sci-fi éveként lett jó előre beharangozva. Szerencsére ebből a csalódást keltő kategóriából is sikeresen elkerültem néhány versenyzőt (Elysium, Wolverine), de az Oblivion, az Iron Man 3 vagy éppen a Star Trek Into Darkness, ha szórakoztattak is, nálam távol maradtak az élmezőnytől.

Nem úgy olyan filmek, mint az A Good Day to Die Hard, ami sajnos nem elégedett meg a középszerrel, helyette sikeresen vállalkozott a minden idők legborzalmasabb filmje címre, ebbéli csalódottságom okát az internet remélhetőleg az idők végezetéig őrizni fogja. A Man of Steel ugyan nem merészkedett ilyen mélységekbe, de így is bőségesen alulmúlta az elvárásaimat, egyúttal minden reményt kiirtva belőlem az iránt, hogy valaha is készül tisztességes Superman film. Az első két rész, és különösen a karakter nagy rajongójaként lényegesen többet vártam a Riddicktől is, de az év ezen szakaszában már aligha lepődött meg bárki, hogy csalódottan kellett elhagynia a termet.

Nem csak negatív élményekben volt azonban részem, rögtön az év elején egy kissé méltatlanul alulértékelt, régi vágású krimi, a Jack Reacher lepett meg, amitől éppen azt a színvonalat vártam volna, amit az év későbbi filmjei szállítottak. A kompromisszumokat hírből sem ismerő Dredd, a lélekemelő The Beast of the Southern Wild, a magabiztos színvonalat hozó Django Unchained és a zseniális Zero Dark Thirty megadták a kezdő lökést az évnek, még ha legtöbben kissé késve, 2012-es alkotásként is járták meg a magyar mozikat. A Trance aztán a blockbuster szezon felvezetőjeként nagyobbat szólt, mint sok nyári versenytársa együttesen.

Danny Boyle stílusos heist mozija könnyedén pörgette meg a nézőt a székben, mielőtt levette volna a kendőt a szemünkről, kisebb hiányosságai ellenére is jó emlékeket hagyva. A The Place Beyond the Pines mesterien játszott a generációkon átívelő szálaival, a Pain & Gain bebizonyította, hogy Michael Bay képes megrendezni az év egyik legfrissebb, legalpáribb filmjét, ami szinte felrobban az energiától. A Rush felülmúlta minden várakozásomat, beírva magát a legjobb sportfilmek történelmébe, a Before Midnight pedig, még ha egészen más dimenzióban is, de megfelelt az előző részek okán elvárt magas elvárásaimnak.

És bár a Frances Ha humora és stílusa is közel került a szívemhez, a trónon végül ketten osztozhatnak, méghozzá a mozgókép két külön tartományából. Az év filmje díjat nálam minden kérdés nélkül az Only God Forgives nyeri, Refn legjobb filmjeként még korábbi önmagát is felülmúlta, ami közel lehetetlen vállalásnak tűnt a Drive után. A sorozatok világában pedig a Sons of Anarchy hatodik évada érdemel említést, Kurt Sutter mesteri szériájának egy-egy epizódja állva hagy dollármilliókból készült egész estés filmeket, az évad egésze pedig olyan minőségi magasságokat és érzelmi mélységeket jár meg, ami még az edzett, tapasztalt nézőt is kilöki a fotelból.

(Majdnem elfelejtettem, hogy Ron Burgundy is classy volt!)