Amikor a kilencvenes évek derekán Sylvester Stallone leemelte sisakját, majd ajkán olasz akcentussal, háta mögött a vigyorgó Rob Schneiderrel azt találta mondani, hogy ő maga a törvény, kevesen gondolták volna, hogy a 2000 AD kockáin feltűnt igazságosztó valaha kiköszörülheti ezt a csorbát a vásznon. A második próbálkozást hirdető, alacsony költségvetésről és kevésbé ismert nevekről szóló információk okozta keserű szájízt némileg ugyan édesítette a mind a képregény, mind pedig a borostás akciófilmek rajongóinak kedvező besorolás, de a pozitív kritikák ellenére a film eddig alig hozta vissza költségeinek felét. A Parlux Entertainment jóvoltából mindezek ellenére mi is nagy vásznon, magyar szinkronnal élvezhetjük a filmet, mert, félreértés ne essék, a Dredd számára akad hely a legjobb képregényfeldolgozások panteonjában. 

A jövőben járunk, az Egyesült Államok népességét megavárosok olvasztótégelye egyneműsíti, miközben a tort ülő bűnözéssel a bírák vívnak szélmalomharcot. A büntetőtörvénykönyvből kilúgozott finomkodásoknak hála a bírák akár a helyszínen is meghozhatják, és végre is hajthatják akár a halálos ítéletet, de tekintélyüket alacsony létszámuk rombolja. A messze földön hírhedt Dredd egy napon zöldfülű, emberfeletti képességekkel bíró társat kap maga mellé, sorsuk pedig egyenesen a rettegett drogbáró, Ma-Ma karjaiba sodorja őket. Csapdába esnek egy 200 emeletes épületben, ahol a lakók túlnyomó többsége rájuk vadászik, az egyetlen kiút pedig a legfelső szinten található.

Lefutván a kötelező kört, fogadjuk el, hogy a Dredd alapjaiban sok hasonlóságot mutat a A rajtaütés című indonéz akciófilmmel, de ez egyrészt a véletlen (és az alacsony költségvetés) műve, másrészt teljesen irreleváns tényező. A sokakat foglalkoztató kérdést már most megválaszolva a Dredd ugyanis lényegesen többet, és maradandóbbat nyújt hasonlóan szerény eszközeivel, mint az olykor megbotránkoztatóan bárgyú írói megoldásokkal operáló ikertestvére. Pete Travis rendező munkája a kompromisszum szót hírből sem ismeri, hősei úgy tüdőzik le a minden öncélúságtól mentesen vérgőzös levegőt, mintha nem volna holnap. A kényszerűen, mégis eredményesen minimalista Karl Urban, és a bájos, a feladatra épp hogy alkalmas Olivia Thirlby párosa közötti kémiának hála már az első negyed óra elteltével a keresztnevükön szólítanánk őket. Ha lenne nekik.

Bár meglátszik az alacsony költségvetés, a legkevésbé sem zavaró, a sajátos látványvilág, és atmoszféra hamar a néző jó barátja lesz, a lakosságot tizedelő drog pedig kiváló apropót szolgáltat néhány lassított felvételhez. Emeletről emeletre ritkulnak a párbeszédek, derékig ér a töltényhüvelyek tengere, a politikai korrektséget percenként áldozzák fel az erre teljes joggal kiéhezett közönség szórakoztatásának oltárán, ugyanakkor a retinát, és dobhártyát kíméletlenül igénybe vevő lőpárbajok változatossága, és a közéjük ékelt váltások, fordulatok, bátor megoldások egy pillanatra sem engedik, hogy a végeredmény monotonná legyen. Mire Dredd feljut a 200. emeletre (mert efelől egy percig se legyen kétségünk), szomorúan pillantunk az óránkra, és még szomorúbban a bevételi adatokra, mert alig van rá esély, hogy Pete Travis vállalása folytatást fialjon.

Ez önmagában is elkeserítő tény, hiszen a Dredd az utóbbi évek egyik legélvezetesebb akciófilmje, de ha felismerjük, hogy küldetésének tekintette, hogy elhozza a tabukat, és cenzorokat arcon röhögő, stílusában modern, felfogásában klasszikusokat megidéző akciófilmek új aranykorát, és elbukott, akkor temethetjük csak igazán tenyerünkbe az arcunkat. A film esetünkben nem művészet, hanem ipar, és mint olyan, financiális alapokon nyugszik, de minden akciófilm-kedvelő embert arra buzdítok, váltson jegyet erre az úthengerre, és teljes önmegadással hagyja, hogy a bírák a székbe passzírozzák. Ki tudja, lesz-e még rá valaha alkalma...