Steven Moffat, a szemfényvesztés mostanában egyre előkelőbb helyre előrukkoló mestere azt nyilatkozta a Doctor Who 50. évfordulós ünnepi különkiadásával kapcsolatban, melynek ő írta a forgatókönyvét, hogy "meg fogja változtatni a történetet". Ehhez a producer még azt tette hozzá, hogy egy, "a rajongóknak címzett szerelmes levél" lesz, és a múlt szombat este levetített, csaknem mozifilm hosszúságú (és látványú) rész végigkuncogása után biztonsággal lehet állítani, hogy ez így is van. Másfelől viszont minden imádnivalóan önironikus összekacsintással, a brit kultúrörökség büszkén humoros mutogatásával és a megszokott moffati motívumokkal együtt "A Doktor napja" is beállt a sorba a Vasember 3 és a Sötétségben - Star Trek mögé: a Doktor sötét múltját pedzegető ígéretek ellenére a sci-fi-fantasy-történelmi-kitudjami kultsorozat ötven éves fennállását ünneplő epizód szórakoztatóan pehelysúlyú lett.

Már maga az ötlet is, hogy ezúttal ne az emberi társakkal izgalmas földönkívüli vidékekre utazó Doktor jelenét, vagy jövőjét lássuk, hanem a múltját, méghozzá, ahogy Moffat nyilatkozta, a címszereplő jellemfejlődésére koncentrálva, az utóbbi évek azon hollywoodi képregényfilmjeivel rokonítja, amelyek mind-mind a főhős eredetét firtatták. Láthatjuk, hogyan készült hősünk - és ez a Doktor esetében majdnem azzal ér fel, mintha a zsidókat és a németeket egyaránt megtizedelő Hitler Beginset kellene néznünk. Ne feledjük, hogy a Doktor sötét oldala az, hogy tömeggyilkos, aki a saját népe, a gallifreyi Time Lordok és a bevallottan a nácikról mintázott dalekek közt dúló időháború végére kettős genocídiummal tett pontot. Ez az a gyereksorozathoz képest pokolfekete háttér, amelyhez az emberek világát megmentő, és ezáltal fokozatosan humanizálódó Doktor erőfeszítéseit mérjük, és innen indul "A Doktor napja" is.

Ezúttal tehát kemény fába vágták a fejszéjüket a készítők, hiszen azt az ikonikus, a történet egészét és a Doktor kilétét alapvetően meghatározó eseményt akarták megmutatni, amely tetejébe olyan kietlen és kíméletlen, hogy az ember elcsodálkozik: egy ilyen múltú karakter nem egy holokausztdráma főszereplője, hanem azé a szombat esténként sugárzott tévésorozaté, amelyen brit iskolásgyerekek generációi nőttek fel. Valószínűleg az sem véletlen, hogy idáig legfeljebb lelkiismeretfurdalásosan kurta célzásokban hallhattunk a fent említett időháborúról. Igaz, a Tízes regnálásának vége felé volt egy dupla epizód (The Stolen Earth; Journey's End), amelyik a másik végéről igyekezett megfogni a dolgot, de végül az is egy fából vaskarika megoldással intézte el a népirtás kényelmetlen problémáját.

Most pedig Moffat abszolút rá jellemző módon vágta át a gordiuszi csomót: ugyanúgy, mint ahogyan a negyedik általa írt Doctor Who-epizódot is megoldotta. Azért az jó hír lehet, hogy éppen ezt a részt szeretik talán a legtöbben (a spoilerek elkerülése végett a kommentekben találgathattok, melyikről van szó). És igen, ez a fejlemény csakugyan megváltoztat mindent. Mivel időutazós történetről beszélünk, amelyben az idő paradox újraírása vakmerően állandó elem, szerencsére "A Doktor napja" sem mond ellent önmagának, de azon már lehet vitatkozni, vajon mi lesz így a folytonossággal, illetve az sem biztos, hogy minden felnőtt néző örömmel fogadja majd a valamelyest gyerekbarátabbá változtatott Doktort.

De azért elkeseredni sem kell. Aki szereti Moffat stílusát, az itt is örömmel köszöntheti a például a Silence in the Libraryből és a Forest of the Deadből ismerős vonásokat: a múlt, a jelen és a jövő agyrobbantóan szórakoztató összekuszálását, az agyafúrt, de nem mindig világos megfejtéseket, a halálosan komoly tényezővé avanzsáló műalkotásokat (legyen az könyv, szobor vagy kép), illetve a valóság és a tárgyak által rögzített virtuális valóság egyenlővé tételét.

A szememben páratlanul nagy előnye továbbá ennek a sorozatnak az a kreatív szemtelenség, ahogyan a brit történelemmel bánik, és ebben most sem kell csalódnunk. Végre megtudjuk, miért is pikkel I. Erzsébet a Doktorra; és szerencsére közel sem ez az egyetlen szeretetteljes utalás a korábbi részekre. A rajongók örömére dugig zsúfolták a filmet belső poénokkal, úgyhogy ki-ki úgy érezheti, most megkapta a választ az új Doktorok szerelmetes természetét, fiatalságát, vicces beszólásait vagy éppen a szonikus csavarhúzó csodafegyverként való használatát illető kritikákra. Bár Tennant kissé elhalványul a Tizenegyes és Hurt háborús Doktora mellett, a három-egy Doktor csörtéi mégis olyan élénkek és viccesek, hogy időnként majdnem úgy érezheti az ember, mintha egy igazi (vagyis szeretettel készült) paródiát nézne. Persze ez éppen nem hátrány, hiszen ennek a sorozatnak a lelke az önirónia.

Hogy hány csillag? Nem pontozom, mert ha eddig nézted, ezt a mostanit is megnézed majd. És örülni fogsz annak, hogy milyen meglepően jól néz ki (igen, meglátszik, hogy volt rá pénz). Ja, és a három Doktoron kívül más kedves ismerősök is szerepelnek benne!