Egy ügyvéd (Michael Fassbender) nem tud ellenállni a nagy és gyors della kísértésének, és két jövendőbeli üzlettársa, Reiner az exentrikus cimbi (Javier Bardem) és Westray, a közvetítő (Brad Pitt) tanácsa ellenére befektetőként beszáll a drogcsempész-bizniszbe. A gépezetbe hamarosan azonban porszem kerül, és így nem csak a Jogász, hanem a szerelme, Laura (Penélope Cruz) élete is veszélybe kerül.
Exponenciális állat az ember. Ne, ne, várj, kifejtem. A gazdagok még több pénzt akarnak, a hatalmasok még több befolyást, erőszakra még több erőszakkal válaszolunk, szexuális éhségünk gyakorlatilag kielégíthetetlen, és ha vadászunk, akkor szinte csak a vadászat kedvéért tesszük azt. Talán ez utóbbi a legveszélyesebb, hisz ebben a fentiek mind egyesülnek. Hogy elvedd valakitől azt, ami a legbecsesebb, hogy bizonyítsd dominanciádat, hogy kielégítsd a vérszomjadat, és mindezt jó esetben "fancy" körülmények között tedd, még hagyján, de van valami szexuálisan izgató abban, ha egy olyan eszköz - egy vadászpuska, egy pár gepárd, vagy egy vagina - birtokosa vagy, mellyel gyilkolni lehet.
Malkina (Cameron Diaz) is egy ilyen vadász, méghozzá a lehető legártalmasabb, aki rájött, hogy a vadászat igazi örömének csupán egyetlen ellensége van: az érzelem. Ez az, amit már rég kiirtott magából, és ez az, amit könyörtelenül el is pusztít maga körül. Cormac McCarthy hősei gyakorta megjárják a poklot, és ha élet vagy remény nem is, legalább egyfajta megtisztulás lehet a jussuk (mint Az út esetében), rosszabb esetben pedig még az se (Nem vénnek való vidék). Ezúttal sincs másképp: A jogász hősei már rég alászálltak a hamis ígéretekkel teli alvilágba, és az egészben az a legijesztőbb, hogy jobbára önkéntesen. Reiner és Westray egyaránt arról beszél a Jogásznak, hogy fogalma sincs, mi vár rá, mi vár mindnyájukra, és mégis, a vágy, hogy a tökéletes gyémántot birtokolhassa - a szó szoros, és Laura személyében átvitt értelemben egyaránt -, arra készteti a Jogászt, hogy a kilátásba helyezett kínokkal nem törődve lélegezze be a ként.
Hogy is lehetne felkészülni a pokolra? Hogy lehetne szavakba önteni, milyen is az? McCarthy világában a költészet a legmegfelelőbb eszköz, ezúttal annak is sekélyes, de leginkább annak tűnő változata, mert az alantas vágyakhoz fapados, ám a maga egyszerűségében és kisstílűségében mégis fájdalmasan szép megközelítés dívik. Lehet utálkozni, de McCarthynak nem is áll szándékában az, hogy megszerettesse figuráit, és ha belegondolsz, az undor is lehet olyan hatásos érzés, mint a rezonálás.
Mint tudjuk, az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a világgal, hogy nem létezik: a Jogász sem hisz abban, hogy bármi is a meggazdagodása és szerelme kiteljesülése útjába állhat, pedig az ördög mindvégig ott sündörög körülötte, és nem is a film nagy részében láthatatlan kartell személyében, hisz ők csak egy eszköz, melyek a szörnyű felismeréshez vezetik, az ördög maga a vágy, amely mindvégig ott rejtőzik a lélekben, és szép lassan felemészti azt.
Szóval ilyen film A jogász. Nem az a tipikus gengsztertörténet, melyben a bűnös először élvezi a bűne gyümölcsét, majd búsásan megfizet értük: cselekménye igazából másodlagos, narratívája töredezett, keszekusza, sok-sok figurát tologat ide-oda, akik igazából nem tartanak sehová, csupán a pokol falán jelentenek újabb mozaikot, és azt az érzést erősítik, hogy ez a világ megérett a pusztulásra.
Kénkő ide vagy oda, Ridley Scott rendező és Cormac McCarthy szövetsége a mennyekben köttetett: el nem tudnék képzelni még egy olyan rendezőt, aki ennél elegánsabban és céltudatosabban tudta volna vászonra álmodni McCarthy félelmetesen antifilmes forgatókönyvét: Scott laza, mégis elképesztően pontos és fölösleges sallangoktól mentes rendezői stílusának hála a szkript szinte magától értetődően működik. Filmje elképesztően szexi, szellemes, feszes és izgalmas, és ez már önmagában is bravúr lenne, de egy olyan film esetében különösen az, melyben a történetmesélés gyakorlatilag háttérbe szorul.
De persze, nem minden érdem Scotté és stábjáé: pofátlanul erős színészgárdával dolgozott, akik szerencsére nem csak a paycheckért jöttek (állítólag az most nem is volt túl vaskos): Fassbender főleg a film második felében jó, amikor világa darabokra hullik, Brad Pitt ezúttal is önmagát hozza, nem mintha manírjaira bármikor rá lehetne unni, Peélope Cruz az ártatlanságot szimbolizálja (kissé haloványan), Javier Bardem pedig újabb feledhetetlenül eredeti és figurával jelentkezik, de ez a film igazából Cameron Diazé, akinek puszta megjelenése is ellentmondásos: minden mozdulata, minden manírja megtervezett és szenvtelen, külsőségek tekintetében és megnyilvánulásaiban tehát kifogástalan és jószerivel ellenállhatatlan, ugyanakkor mégis visszataszító, félelmetes figura, kinek tekintete olyan megvetést és gúnyt tükröz, amely egyidős az emberiséggel. Ronda, rusnya ember nagy étvággyal. És mindig ugrásra készen.
kövess minket facebookon és twitteren!